Just Friends (Befejezett)

9. fejezet

Az ágyamon ültünk törökülésbe húzott lábakkal, közvetlenül egymással szemben, ezért térdeink összeértek. Harry karjai szorosan öleltek magához, miközben hatalmas tenyerével a hátamat cirógatta pólóm anyagán keresztül. Nem számított, hogy az arcomat nyaka hajlatába temettem, így is a hangos zokogásom adott hangot az egész háznak.

- Shh. - súgta fülembe, bár sírásomtól alig hallottam. - Semmi baj, Abi. - próbált megnyugtatni egy, a halántékomra nyomott puszi kíséretében.

- Nem tudom abbahagyni. - zokogtam hangosan.

Már fél órával ezelőtt is az volt a célom, hogy visszafojtsam fájdalommal megtelt könnyeimet, de különösen nehéz feladatnak bizonyult egy ilyen borzalmas nap után. Meleg, sós könnyeim folyamatosan sírástól kipirosodott arcomat mosták, majd Harry nyakán folytatták tovább az útjukat.

- Nézz rám! - húzódott el tőlem lassan.

Könny fátyolos szemeimmel elég homályosan láttam sajnálattal megtelt arcvonásait. Tekintetével odaadó figyelemmel fürkészte az arcomat, míg egyik kezével felkaromat simogatta.

- Vegyük le a szemüvegedet, már párás! - nyúlt fejem felé, majd eltávolította rólam az előbb említett tárgyat.

Óvatosan lehelyezte azt az éjjeliszekrényem tetejére. Amint visszafordult hozzám, egyből átkaroltam nyakát és folytattam hangos sírásomat. Valójában sajnáltam Hazza-t, hogy részese volt a lelki kiborulásomnak, de nélküle már biztos depresszióba zuhantam volna.

- Jaj, te. - ölelt magához derekamnál fogva egy gondterhelt sóhajtás kíséretében. - Már csaknem fél éve nem láttalak sírni. - cirógatta hátamat gyengéden.

- Épp ezért nem haragudhatsz rám, amiért már több, mint egy órája csak sírok! - zokogtam nyakába.

- Akkor sem fogom boldogan végignézni. - vezette fel egyik kezét fejemhez, hogy hajamat fésülgethesse hosszú ujjaival. - Emlékszel még, hogy mit szoktam mondani neked, ha rossz kedved van? - kérdezte lágyan.

Nem szóltam semmit, de heves bólogatásom egyértelmű választ adott kérdésére. Tisztán emlékeztem azokra a szavakra, szinte a fülemben csengtek, akárhányszor csak az eszembe jutottak. Az a mondat mindig kihúzott a depressziós időszakokból, főleg ha az ő szájából hallottam. Olyan gyengéden és őszintén mondta, hogy azt leutánozni senki sem tudta volna.

- És mi volt az? - szegezte nekem a kérdést egy hajamba nyomott puszi kíséretében.

- Az élet nehéz, de én mindig fogom majd a kezed, hogy kisegítselek a bajból. - idéztem szavait és elhúzódtam tőle.

- Pontosan. És ezt máig is tartom. - húzódott egy biztató mosoly az ajkaira.

Meleg tenyere lassan simult az arcomra. Hüvelykujja megszabadított orcámon megülő könnyeimtől. Próbáltam lenyelni a torkomat feszítő sírást jelző gombócot, így pislogni sem mertem, nehogy meginduljanak kikívánkozó könnyeim. Még szemüveg nélkül is ki tudtam venni a Harry ajkain ékeskedő halvány mosolyt, ami elérte, hogy kibírjam sírás nélkül.

- Köszönöm, hogy hoztál nekem csokit, jégkémet és zsebkendőt. - szipogtam.

- Ezt nem kell megköszönnöd. - kuncogott fel halkan. - Hisz a lelkizéshez ezek nélkülözhetetlen dolgok. - tette hozzá.

Jól esett kedvessége, de ennek ellenére a kedélyállapotom ugyanolyan rossz volt, mint ezelőtt. Kivételes alkalommal most nem segített, hogy kiadtam magamból mindent, ami a lelkemet kínozta, mert ettől függetlenül a gondjaim nem oldódtak meg. Apa ugyanúgy dührohamokkal küzdött, Greg még most is semmibe vett engem. Pozitív irányba semmi sem változott.