Just Friends (Befejezett)

58. fejezet

Barna csizmáim sarkai hangosan kopogtak a kórház nesztelen folyosójának falai között, mialatt lábaimat szaporán szedtem a kórtermek között. A lábbelijeim által taposott csempeburkolat egykor még bézs színű lehetett, azonban most vékony porréteg fedte a hideg követ. Az ápolónők, akik a nővérpult körül legyeskedtek, mind felém kapták érdeklődő tekintetüket, ellenben cseppet sem törődtem a rám tévedő szempárokkal. Az egész épületet a gyógyszerek irritáló szaga lengte körbe, mely mellé némi - számomra - ismeretlen eredetű illat is a társául szegődött. A kórtermek előtt elhaladva némelyik ajtó kitárva állt, felfedve előttem a bent tartózkodó betegeket, azonban voltak olyanok is, amiket zárva találtam.

Zöld szemeim zaklatottan cikáztak a fehér teremajtók feliratai között, iparkodva minél hamarabb meglelni a kötözőt. A földszinten lévő recepciós hölgy a harmadik emeltre invitált, viszont az általam kétségbeesetten keresett szobát még nem volt alkalmam meglelni. Alsó ajkamon felszakadozott a bőr kínzó fogaimnak hála, míg igyekeztem szám harapdálásával levezetni a bensőmben uralkodó aggodalom és rémület egy jó részét. Sajnálatos módon saját magam kínzása haszontalannak bizonyult, ugyanis az ideg szinte élve felemésztett.

Lábaim hirtelen növesztettek gyökereket a földbe, megállítva engem a lifttől alig két lépésre, mikor egy ismerős alak szúrt szemet nekem a folyosó végén. Nekem oldalasan álló magas alakja a falnak támaszkodott hátával. Kezeit elrejtette dereka mögött, fejét a padló irányába szegezte, minden figyelmét a taposónak szentelve. Barna tincsei aránylag rendezetlenül hevertek fején, vonásai ilyen messziről is gondterheltnek tűntek. Kérdés nélkül meg tudtam állapítani, ki volt az a férfi a folyosón.

Ledermedt lábaim szaporán eredtek meg Nick felé, ez idő alatt igyekeztem higgadtságot színlelni. Az én Abi-m bajba került, és én nem tudtam vigyázni rá, ahogy kiskorunkban megfogadtam neki, emellett saját magamnak is. Mindezen problémák tetejébe az általam gyűlölt lakótársának jelenléte is egy lapát súlyt hajított vállamra, melyet már nehezen bírtam elcipelni. Minden porcikám remélte, hogy nem ő juttatta kórházba Abi-t, hisz tudtam, ökleimnek képtelen lettem volna megálljt parancsolni egészen addig, amíg halálos ütéseimnek köszönhetően be nem következett volna Nick utolsó lélegzetvétele.

Szívem szinte kiszakadt a bordáim nyújtotta börtönből, mialatt véremet szélsebesen pumpálta az adrenalintól kitágult ereimben. Lélegzetvételeim ritmusa egy olyan futóéval volt egyenrangú, aki már kilométereket tudhatott maga mögött egy neves versenyen. Gyomrom fájdalmas mértékig összeszorult, ezért némileg rossz közérzet gyötört. Tenyereim erős verejtékezésbe kezdtek a gondolattól, miszerint Abigail csúnya sebeit egy kötözőben ápolták le, eltorlaszolva a sérüléseiből csordogáló vér útját. Átkoztam magam, amiért mára munkát vállaltam, ugyanis, amennyiben mellette lettem volna, most otthon pihenhetett volna, bármiféle hegesedésre váró seb szerzése nélkül.

- Mi történt pontosan? - szegeztem Nick-nek a kérdést, mihelyst bezártam a köztünk lévő távolságot.

Ingerült hangom hallatán zöld íriszei az arcomra tévedtek. Vonásai nyúzottak voltak, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Ujjaival átszántott barna tincsein, aránylag elrendezve azokat, de egy hangra sem méltatott engem. Kizárólag néhány előtte álldogálva eltöltött másodperc után vettem észre hanyag öltözékét, amely kopott szürke pólóból és egy szakadt anyagú kék farmerből állt. Felsőtestét egy vékony dzsekivel iparkodott felmelegíteni. Lábbeli gyanánt sötét edzőcipőt viselt, fittyet hányva a kint uralkodó téli időre, mely hideget, emellett havat hozott magával. Külső megjelenése arra engedett következtetni, hogy sietnie kellett a megfelelő ruhák kiválasztásával, ha időben be szerette volna hozni Abi-t a kórházba.