*Harry szemszöge*
A nyers erőtlenség vette birtokba testemet. Próbáltam kikelni az ágyból, de a fölöttem elhatalmasodó láz fogságban tartott. Szemeim égtek, mintha füsttel érintkeztek volna. Torkom fájt az őt ért kiszáradástól. Bőröm olyan sápadt volt, minta már évek óta elzárkóztam volna a legkisebb napfény elől is. Csak remélni tudtam, hogy a tegnapi esőzés után Abi nem volt olyan ramatyul, mint én.
Aludni szerettem volna, de ha lehunytam szemeimet égető érzés fogta el őket, ezért nem bírtam ki könnyezés nélkül. Szerencsém volt, hogy Heather haza jött a ma reggel folyamán, így volt, aki mellettem legyen. Csaknem egy hét távollét után már meglehetősen hiányzott a közelsége.
- Hoztam neked egy kis húslevest. - jött be a hálószobába, egy gőzölgő tállal a kezében.
- Nem vagyok éhes. - mormogtam a szokottnál reszelősebb hangon, jobban összekuporodva takaróm puha anyaga alatt.
- Akkor is enned kell! - hangja gyengéden csengett.
Mikor odaért hozzám, letette az ételt az éjjeliszekrény tetejére és helyet foglalt mellettem az ágyon. Se perc alatt emeltem fel a takarót, hogy ő is alábújhasson. Tenyerét egy kuncogás kíséretében az arcomra simította, miközben megcsóválta fejét.
- Csak akkor fekszek oda, ha eszel pár falatot. - cirógatta felhevült bőrömet.
- De már ettem ma. - nyafogtam kimerülten.
- Igen, reggel nyolckor, de már dél is elmúlt. - magyarázta kedvesen.
- Kérlek, Heather! Borzalmasan érzem magam, főleg úgy, hogy eddig végig egyedül voltam. - biggyesztettem le ajkaimat.
- De főztem neked, ezért nem tudtam itt lenni. - hangjában enyhe felháborodást véltem felismerni.
- Nem is téged hibáztatlak, de jobban esne a te közelséged, mint egy tányér leves. - fürkésztem számomra gyönyörű arcát.
- Jó, de utána enned kell! - mondta enyhe szigorral.
Egy győzedelmes, de mégis kimerült mosoly ült ki ajkaimra. Heather sietősen feküdt be mellém, ezért karomat egyből dereka köré fontam, közelebb húzva őt forró testemhez.
- Nagyon magas a lázad. - motyogta, fejét felkaromra fektetve.
- Pedig már vettem be gyógyszert is és vizes ruha is volt a fejemen. - bújtattam arcomat tarkójába.
- Tudom, de azok sem vitték le. - simította tenyerét a kézfejemre, ezért ujjaink azonnal összefonódtak.
Ezután egyikőnk sem beszélt. Én a csaknem egy hétig tartó magány után kiélveztem barátnőm közelségét, bár belül szenvedtem a bennem tomboló betegségnek köszönhetően. Fejemet elemeltem a párnáról, hogy szerelmemre nézhessek. Zöldes barna szemeivel előre meredt gondolkodás közben. Nem tudtam, hogy min járhatott így az esze, de valójában nem is nagyon foglalkoztatott.
- Megyek, nézek valami módszert arra, hogy hogyan vigyük le a lázadat. - mászott ki mellőlem.
Csalódottságot tükröző szemekkel néztem utána, hisz olyan gyorsan hagyta el a szobát, mintha csak ágyúból lőtték volna ki őt. A helyiségben eluralkodó halk csöndet gyomrom korgása zavarta meg, jelezve, hogy ideje lett volna ennem pár falatot. Lassan ültem fel az ágyban, de így is megszédültem.
Elnyúltam a még mindig gőzölgő tálig és a kezembe vettem azt. Egyből rájöttem, hogy rossz ötlet volt, hisz az üléshez sem volt elég erőm, nemhogy egy ilyen nehéz tálat tartsak remegő kezeimben. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszatettem az ételt a helyére. Nem szívesen vallottam be még saját magamnak sem, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy egyedül egyek.
YOU ARE READING
Just Friends (Befejezett)
Fanfiction,,Hogy mi az igaz barátság? Sokaknak csak egy színlelt dolog, egy ismeretlen fogalom vagy épp egy jobb kéz, ami kihúz a magányból. Nekem a barátság ennél sokkal többet jelentett. Számomra egy olyan embert szimbolizált, aki már születésemkor belopta...
