Just Friends (Befejezett)

31. fejezet

*Abi szemszöge*

Akárcsak egy hal, már reggel óta egy hálóban vergődtem, próbálva kiszabadulni, hogy megtalálhassam a pozitív gondolatok útját. Ha a kezem megmenekült a hálók nyújtotta fogságból, akkor a bokám akadt be. Egyszerűen nem tudtam meglelni a kiutat ennyi negatív súllyal a hátamon. Minden ember életében voltak napok, mikor úgy érezte, hogy még a levegővétel is fájdalmat okozott, hát... sajnos nekem a mai nem az első ilyen nap volt.

Szívem egészen a torkomig birkózta fel magát annak érdekében, hogy légzésem nehézkessé váljon. Úgy éreztem, mintha most a saját testem is ellenem szurkolt volna. Kezeim megállás nélkül remegtek akármit is csináltam, fejem erőteljesen sajgott, szívem fájdalmasan zakatolt. Kezdtem elhinni, hogy a szerelem egyenesen az őrületbe kergetett engem. Vajon normális volt ez a reakció? Más is így érzett a viszonzatlan szerelem okozta fájdalmak közben.

Szinte élve felfalta testemet annak a bizonyos gyászos eseménynek a gondolata, amin Harry ma részt vett. Nem a temetés miatt aggódtam, hisz azért okom sem lett volna. A félelmemet kiváltó tényező Heather volt, aki ismét Hazza közelében tudhatta magát. Ha csak egy sima lányról lett volna szó, nem lett volna okom a félelemre, de Harry szíve még mindig ezért a lányért vert, még mindig őt szerette. Semmi sem bizonyította, hogy a temetési szertartáson tett tiszteletükön kívül bármi is történt közöttük, de rossz előérzetem nem hagyott nyugodni.

Fejben elkönyveltem magamról, hogy teljesen meghülyültem, amiért hagytam, hogy ez az érzés a padlóra küldjön és rám üljön teljes súlyával, ezzel helyben tartva engem. Sokkal több eszem volt, mint hogy féltékenykedjek, de a szívem parancsolt és nem az eszem. Hiányzott Harry. Hiányzott, hogy érezhessem bódító illatát, hogy bámulhassam igéző szemeit, hogy láthassam telt ajkai mozgását, ahogy hozzám beszélt. Ő maga hiányzott.

Ha a szerelmi bánatom nem lett volna így is elég gyötrelem sajgó szívemnek, nem volt kellemes érzés egy olyan telefonhívásra felébredni, ami ma reggel is kirángatott édes álmomból.

*Visszaemlékezés*

Telefonom hangos csörgése szinte kiugrasztott az ágyból. Még így, fél lábbal az álmok földjén járva is éreztem hevesen zakatoló szívemet, ahogy az a matracnak nyomódott. Egy fáradt morgás megeresztése közben húztam fel egyik lábamat fájó hasamhoz, miközben egyik tenyerem az előbb említett területre csúszott. Már előre tudtam, hogy rossz nap elé nézek.

Lehunyt szemekkel nyúltam el az éjjeliszekrényemig, majd látatlanban kezdtem el keresgélni csörgő telefonom után. Ujjaim folyamatosan összeértek különféle tárgyakkal, de egy sem az általam keresett mobil volt. Kénytelen voltam szemeim segítségével megkeresni a készüléket. Szemüvegem hiányának és az ablakon betörő erős fénynek köszönhetően elég nehezen tudtam kivenni a szekrény tetején heverő dolgokat, de a telefon világító képernyője némileg megkönnyítette dolgomat. Amint kezem megtalálta a készüléket, egyből a fülemhez emeltem azt, hisz szemüveg nélkül úgy sem láttam volna a kijelzőn szereplő hívó fél nevét.

- Igen? - szóltam bele enyhén rekedt hangon, ezért megköszörültem száraz torkomat.

- Ne haragudj, Abi, hogy felébresztettelek! - kezdte egy ismerős hang.

- Elliott? - ültem fel azonnal, erősen szorítva fülemhez a telefont. - Mi a baj? - dörzsöltem meg fáradt szemeimet.

- Nem kell fizetned többé a focit. - kezdte szomorúan. - Apa kiíratott.

- Hogy? Mégis miért? - emeltem fel hangomat, de egyből vissza is kellett fognom azt, mert Harry még aludt.

- Rosszak a jegyeim. - motyogta. - Az utóbbi hétben két egyest hoztam haza, ezért apa kiíratott a fociról, hogy tanuljak. - magyarázta.