Mert örök a szerelem

37

- Te hol olvasol ilyeneket? – fordult felé csodálkozva Jimin.

- Izé.... álnéven regisztráltam twitteren meg egy-két rajongói csoportban, hogy tudjam, miket beszélnek rólunk. Ott olvastam többek között ezt is.

- És még mit olvastál? Volt valami érdekes? – kíváncsiskodott Jimin.

- Persze, kibeszélnek mindent, tetőtől-talpig kiveséznek. A hajunk színétől a szemünk, a szánk, a kezünk, no meg a kockáink, már akinek vannak, mind szóba kerülnek. Aztán az is, hogy mennyire imádnak bennünket. A szerelmüknek, barátjuknak, férjüknek hívnak. Ha igaz lenne mindaz, amit ott írnak, egész háremünk van, mindenki hozzánk akar jönni feleségül.

- Ez sajnos nem lehetséges – rántotta meg vállát Jimin.

- Sajnos? – játszottam meg a sértődöttet.

- Nem nekem, nekik sajnos. Én már választottam – nézett a szemembe és megszorította a kezem – És azt hiszem, hogy Jin hyung is választott – kuncogott.

- Hae, nem is beszéltem vele mióta itthon vagyok. Ebéd után fel kell hívnom. Tényleg, ebéd. Mit szeretnétek enni?

- Mindegy, csak csirke legyen – szólt Kookie.

- Rendben, te éhenkórász. Vacsorára meg pizzát sütök nektek.

Az égen felhők gyülekeztek, néha el-eltakarták a napot. Végérvényesen beköszöntött az ősz, az elmúlás. Megborzongtam, ahogy a szél is hűvösebbé vált.

- Fázol? – kérdezte Jimin.

- Egy kicsit, hozok takarót – majd bementem és három takaróval tértem vissza – Tessék, Kookie, nehogy megfázz nekem – és ráterítettem. Jimin felült a hintaágy végébe és az ölébe invitált. Eszembe jutott a csúszda Kota Kinabalu-n és elmosolyodtam. Lábai közé ültem és hátamat mellkasának támasztottam. Az egyik plédet magára terítette és mindkettőnket betakart vele, míg a másikat lábainkra borítottam. Örökké így maradni, védelmező karjaiban, ahogy gyengéden magához ölel. Nincs ettől jobb érzés, szeretni és szeretve lenni. Egy darabig csendben voltunk, majd újra megszólalt.

- Sun, a házzal mi a terved?

- Még ma beszélek apa húgával és megkérem, hogy adja el. Hagyok nála kulcsot, hogy az esetleges érdeklődőkkel be tudjon jönni. Én már soha többé nem fogok itt lakni. Én.... új hazát választottam magamnak. Ott akarok élni.

Jimin végigsimított arcomon és ölelését szorosabbra vonva megpuszilta homlokomat.

Valóban így gondoltam, ez lesz a jó megoldás. Délután eljött Éva és elmondtam neki, hogy szeretném. Egyetértett velem és megígérte, mindenben segíteni fog. Apa hamvait másnap tudtuk elhozni és hivatalosan is engedélyeztettem mindkettőjük hamvainak elszállítását.

Nem maradt már teendőm, lefoglaltuk a repülőjegyeket a két nap múlva induló járatra. A házat rendbe tettük és összecsomagoltunk. Még utoljára körbejártam a házat, néhány fotót csináltam emlékbe, majd fájó szívvel bepakoltunk az autóba. Soha többé nem láthatom már, ahol gyerekkorom töltöttem, ahol a bátyám biciklizni tanított, ahol a homokvárakat építettük, a medencében fürödtünk. Ahol négyen együtt voltunk, mint család. A sors elvette tőlem a családom, előző életemben valami irtózatos bűnt követhettem el, hogy ezt érdemeltem. Senkim nem maradt, egyedül voltam. Nem, nem voltam egyedül. Itt voltak nekem a fiúk, Hae, a munkám, Jimin. Igen, az új haza mellé új családot is kaptam. Tudtam, egy új élet vár rám több ezer kilométerre szülőhazámtól. Új barátok, munka, szerelem. Remélni tudtam, hogy megérdemlem a boldogságot, azt a boldogságot, amit Jimin mellett tapasztaltam meg nap mint nap. Én őt választottam.

A repülőnk 13:25 órakor indult. A kocsit Kook leadta a kölcsönzőben, majd egy kicsit álcázták magukat. Jimin-nek kellett is, mert azzal a narancsos-répa színű hajával eléggé feltűnő jelenség lett volna, ezért ezt egy beanie alá rejtettük. Hogy teljesen hétköznapinak látszódjunk, mindhármunknak ez volt a fején. Az időjárás eléggé hűvösbe fordult, én sálat is tekertem nyakam köré. Feladtuk csomagjainkat, a tranzitváróban nézelődtünk egy darabig, majd elfogyasztottunk egy kis sütit a cukrászdában.

Nemsokára beszálláshoz szólították a koreai járat utasait. Jimin összekulcsolta ujjainkat, apró kis puszit hintett ajkaimra és elindultunk, hogy hazamenjünk.

Elmúlt hajnali 1 óra mikor Incheon-on leszálltunk. Csomagjainkkal taxiba ültünk és a dormba vitettük magunkat. Fáradtak voltunk a hosszú utazástól meg az időeltolódástól, ki se pakoltuk a bőröndöket, letusoltunk és bedőltünk az ágyba. Jimin természetesen átjött hozzám, nem is tudtunk volna egymás nélkül elaludni.

Mivel vasárnap volt, a fiúk mindannyian otthon tartózkodtak. Jó volt újra látni őket, hiányoztak. Nekem ők olyanok, mintha a testvéreim lennének. Megtörten hallgatták beszámolómat a magyarországi eseményekről, lehangoltan ültek. Amikor elmondtam, hogy elhoztam a szüleim hamvait, hogy a bátyám mellé helyezzem őket végső nyugalomra, csodálkozva néztek rám. Nem tudták, hogy volt testvérem. A döntésemmel mindannyian egyetértettek.

- SunHee, amikor elviszed a hamvaikat, szeretnénk elkísérni téged. Nem leszel egyedül – mondta Nam csendesen.

- Köszönöm srácok, ti mindig mellettem álltok és segítetek mindenben – Jimin megszorította kezemet, amit eddig is egymásba kulcsolva tartottunk.

Három nap múlva valóban eljöttek mindannyian a szüleim és a bátyám hamvainak találkozására. Elhelyeztem az urnákat az üvegfal mögé, melléjük tettem egy fotót, amin ők hárman voltak. A megemlékezés és búcsú virágait az urnafal tövébe tettük, majd búcsút vettem tőlük.

Egy korszak lezárult, és SunHee végérvényesen új életet kezd Dél-Koreában. Hiszen van családja már, a Bangtan családja .... :)