Vér, Szerelem & Halál (S.M.)

2./15 - Te még ennek a világnak a felét sem láttad

Az ajtóhoz egyre közelebb érve elfogott a nyugtalanság.

Kivettem a táskából egy zseblámpát, majd benyitottam a házba.
Korom sötét volt és rettentően hideg.
Mondanom sem kell, hogy eléggé felállt a hátamon a szőr, amikor a padló nyikorogni kezdett a lábam alatt.

Mikor megálltam a könyvtár előtt, észrevettem a földön pár friss lábnyomot. A tulajdonosnak rettentően nagy lába van, és jó sáros cipője. Lassan kinyitottam az ajtót és hátramentem.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy a lámpa nem fog leesni az asztalról, kutatni kezdtem a polcokon. A könyvet ami nekem kellett volna, persze sehol sem találtam.

Hirtelen mintha tőlem 2 méterre elsuhant volna valami a sötétben. A szívem hevesen dobogott, legszívesebben Derek után kiáltottam volna, de akkor megláttam a könyvet.
A sarokban hevert, tőle pedig nem messze sáros lábnyomok. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor tudatosult bennem, hogy valóban nem vagyok egyedül a házban.

Azonnal a könyv elé térdeltem és lapozgatni kezdtem válasz után kutatva.

Volt benne varázsigéktől, bájitalig minden, de akkor megláttam azt akit kerestem.
Azonnal, mindenféle gondolkodás nélkül téptem ki a lapot és gyűrtem bele a zsebembe.

A zseblámpa mellettem hevert a földön, a kezemet lassan felé irányítottam. A szívem majd kiugrott a helyéről, mert éreztem, hogy hátulról figyel valaki.

Megragadtam a lámpát és lassan felálltam. Minden bátorságomat összeszedve tudtam csak ezt megtenni de ahhoz, hogy megforduljak, már nem volt elég merszem.

-Mit keres itt egyedül egy ilyen védtelen ifjú, leány?-kérdezte egy nyájas, mégis félelmetes hang, amitől még a szőr is felállt a hátamon.
-A szüleim azt tanították, hogy ne álljak szóba idegenekkel.-

A mögöttem álló férfi hangosan felnevetett, majd megköszörülte a torkát.

-Hisz nem vagyok idegen. Hallottam már rólad, és azt hiszem te is rólam.-

Hangjából tudtam, hogy hatalmas vigyor jelent meg az arcán.

-Fordulj meg.-mondta lágy hangon.

Úgy éreztem, sokkal jobban járok ha azt teszem amit mondd. Lassan és bizonytalanul megfordultam, amikor pedig a férfire néztem eléggé meglepődtem.

A 40-es évei végén járhatott, (kivéve ha nem vámpír) válláig érő fekete haja az arcába lógott. Fejét előrehajtotta, még jobban megnehezítve a dolgom.

-Ki maga?-
-Ez a legjobb kérdés amit ebben a helyzetben feltehettél. Csakhogy, erre már te magad is tudod a választ.-

Szinte a félelemtől megdermedve álltam a férfi előtt és azon járt az agyam, vajon honnan ismerős ennyire. Tudtam, hogy játszik velem, de azt még kikell derítenem, hogy mi okból.

Ez a tipikus vállig érő fekete haj, ismerős hangszín, titokzatosság. Ezek mind a Blackhearth testvérekre jellemzők, de az nem lehet...

-Az arcodról könnyen leolvashatóak a jelek. Már tudod ki vagyok.-mondta az utolsó mondatot nagy elégedettséggel.
-Az nem lehet, hisz..-
-Hisz a legenda szerint meghaltam, tudom.-helyeselt.

Felemelte a fejét és rakoncátlan fürtjeit a helyére igazította.

A homályban megcsillantak zöld íriszei, de amikor kicsit feljebb világítottam a lámpával megláttam az arcát torzító hegeket.

-Nem kell félned tőlem.-
-Nem félek.-
-Akkor rendben.-
-Elnézést, de azt még mindig nem értem, hogy hogyan maradt életben? Elizabeth és a bátyjai a templomban végeztek a szüleikkel.-
-Igen, ez valóban így volt. A feleségem meghalt, de rám már nem maradt ideje, mert a fakasok megzavarták.-
-Részvétem. Elizabeth tudja, hogy..?-
-Tudja-e hogy életben vagyok? Igen, tudja. Eddig fogságban tartott, mondván szenvedjek egész életemen keresztül. Egy pincében leláncolva, hogy ne tudjam megölni magam.-