Vér, Szerelem & Halál (S.M.)

A viszontlátásra...

Beültünk a kocsiba és elindultunk.

-Adam, kérdezhetek valamit?-
-Igen.-
-Nikkivel együtt vagytok igaz?-
-Fején találtad a szöget.-
-Nagyon nem bír engem.-
-Nem mondanám, hogy nem bír. Csak Ő ilyen.-
-Értem.-

Kb.5 perce mehettünk.

-Egy sarokkal arrébb állj majd meg.-mondta Peter.
-Rendben.-
-5 perc, rendben?-
-Csak?-
-Nem tudhatjuk, hogy Elizabeth emberei merre vannak. Együtt erősebbek vagyunk. Sietnünk kell.-
-Értem.-

Nemsokra rá megálltunk én pedig hazamentem.
Belépve a házba Brandon a konyhában volt Apával.

-Sziasztok.-
-Szia. Milyen napod volt?-
-Jó.-
-Minden rendben?-
-Persze. Ott aludhatok az egyik barátomnál?-
-De hát, hétköznap van.-
-Kérlek apa.-
-Rendben.-
-Köszönöm.-majd felszaladtam a szobámba.

Miutan becsuktam az ajtót sírni kezdtem...nem akarom elhinni, hogy ez velem történik.

Összeszedtem a ruháim nagy részét egy utazótáskába és körbenéztem a szobámban.
Felvettem a táskámat, majd megláttam az asztalomon, 3 képet. Az egyik a bátyámmal készült, a másik a szüleimmel, a 3. pedig a lányokkal és a srácokkal. Elraktam őket a táskámba és elindultam lefelé. Letöröltem a könnyeimet és próbáltam mosolyogni.

-Hát, akkor elmentem.-álltam meg az ajtóban.
-Rendben. Holnap találkozunk.-mosolygott Apa.

Legszivesebben elmondtam volna neki, hogy nem, nem fogunk találkozni kitudja mennyi ideig. De...csak magamba folytottam.

Lehajítottam a táskámat és odarohantam apához, majd megöleltem. Ekkor már ismét sírtam.

-Serena, mi a baj?-majd letörölte a könnyeimet.
-Semmi, csak soha nem akarlak titeket elveszíteni. Nagyon, nagyon fontosak vagytok nekem. Ezt sohase felejtsétek.-majd megöleltem Brandont is.
-Mi is nagyon szeretünk téged.-mosolygott Brandon.
-De holnap már újra találkozunk.-mosolygott apa is.
-Igen...persze. Na jó, mostmár tényleg megyek. Nagyon szeretlek titeket.-majd mégegyszer szorosan megöleltem őket.
-Légy jó.-
-Elvigyelek?-
-Nem köszi, sétálok. Sziasztok.-
-Serena.-szólt utánam Apám.-Csak annyit...,hogy szeretlek.-

Adtam egy puszit az arcára és olyan gyorsan hagytam ott a házat, amennyire csak tudtam.

Zokogva az autó felé mentem.

Pedig már majdnem minden tökéletes volt az életemben. Erre? Nem fogom kibírni nélkülük...a szívem szakad meg, főleg a bátyám miatt.

Beszálltam a kocsiba és letöröltem a könnyeimet.

-Mehetünk?-fordultak hátra mind a ketten.
-Igen..-
-Rendben.-
-Kaphatnék még 10 percet?-
-Merre menjek?-fordult hátra Adam.
-A parkba.-

A park felé vettük az irányt, mivel Sofi és Theo a fiúkkal együtt kutyát sétáltatnak. Engem is hívtak, de nemet kellett mondanom.

Kiszálltam a kocsiból és megláttam őket, amint hócsatáznak.

-Sziasztok.-
-Serenaa.-

Majd hirtelen gyorsasággal elkezdtek dobálni.

-Elég. Elég.-nevettem el magam.
-Hogy-hogy erre?-
-Csak, azt szeretném mondani, hogy nagyon köszönök nektek mindent. Nagyon sokat segítettetek és kitartottatok mellettem. Nagyon szeretlek titeket.-
-Ohh, mi is téged.-

Egy hatalmas baráti ölelést tartottunk, és megint bekönnyeztem.

-Na megyek. Sok dolgom van még.-
-Rendben, holnap talizunk.-
-Aztán készülj fel, mert még a pólód alatt is hógolyó darabok lesznek.-
-Ahan..persze.-mosolyogtam.

Mióta barátok lettünk egyszer se mondtam el ezt nekik, így itt volt az ideje. Fogalmam sincs, mikor találkozok velük legközelebb.

Beszálltam a kocsiba és az erdő felé vettük az irányt. Az ablakon kifelé bámulva sírtam sírtam és sírtam.

Eddigi életem talán legrosszabb napja ez, pedig dúskálok a rossz napokban.

Mostmár csak annyit remélek, hogy ők így nem kerülnek bajba miattam.

Mindent megtennék azért, hogy őket, mindannyiukat biztonságban tudjam.

Sajnálom, ez most rövidebb lett.😊

Egy nagy mérföldkőhöz érkeztünk Serena életében.