német napsugarak - versek

Molylepke

A 100 €-sok repülnek az égben,
Szana széjjel az égi remények.
Hogy egy nap megváltozik,
Hogy egy nap jobb lesz.
"Többé látni sem akarlak",
Mondtad őszinte szemmel.
Ráfáztam és a földön a pénz,
Mint az önfejűségem, hogy az nekem nem kell, ott maradt. Ott hever. Minden.
Pásztázva csüggedek, hova is mehetnék, hiszen egy hajléktalan szallóról szöktem.
Az az utolsó állomás, s a vég,
Megannyi embernek.
De nekem ez volt az első.
Én bevégeztem hamarabb az életet, mint kellett volna,
Lelkem megöregedett már ebben a korba.
A bőrömből kikívánkozok,
Mint egy döglődő molylepke, a pók hálójában.
A pók az apám.
Én vagyok a lepke.
Csak várom, amíg kicsit fel fal minden este.
S mikor fogy majd el a hús a caffat kis lepke testemről?
Mikor török fel a beléből,
Mikor kap hányingert, hogy bántott engem?
Mikor találok majd megbánást, abban a sok pók szemben?
Mikor dobhatom el a jellmezem?
Hogy nem, én ezt nem szeretem.
Ahogy vagyunk, ahogy élünk,
Ennél mindketten többet reméltünk.
Katasztrófa, kilátástalanság,
A sörös üveg hegy legalja.
Az élet, s így az alkoholizmus vége.
Oda értél el te is apa.
És magaddal vittél minket,
Pontosabban ezúttal csak engem.
Ide a világ végére, ahol kiutam sincsen.
Németország így szeretlek,
Aláírás: a molylepke, aki nincstelen.
Emlékkekel együtt, ezt soha nem feledem.