német napsugarak - versek

Furcsa

A hajnal cseppek csorognak az ablakon,
Táncban járnak, és én csak hallgatom.
A csendet, a nyugalmat, az ébredést,
Már nincs az életemben annyi tévedes.

Trauma hegyek és visító, örjöngő vihar,
Ahol a lélek néha megroppan, de kitart.
Meg remegő kezek, amik le ejtik a fekete kávét,
És reggel nem halljak meg a csendes várét.

Ilyen már nincs, már a fele is rendben van,
Már nekem sem, olyan halk a szavam.
Túl rendben, este nem sírom magam álomba.
Az állomáson meg valaki mindig váróba.

Régen senki nem állt ott, de most mégis,
Nem is tudtam, hogy az élet lehet szép is.
Az ég is kékebb, meg a szemeid fénye is,
Valahogy esti holdfényben táncoló sőtét türkiz.
Ha bele nézek, szívemet égeti még.
Akár a nap a földi emberi reményt.

De miről fogok írni, ha már nem állok a szikla szélén,
Ha már hagynak a démonjaim és az angyalaim is magukkal viszik?
Ki leszek akkor? Majd az agyam mit gondol?
Már a vér nem édes, már csak a cukros kávé órdíto.

Drogok nélkül, pedig már hibákat is kevesebbet vétek,
Az emberek hisznek, szeretnek, én estenként remélek.
Furcsa egy emberi élet, vasas, keserű, de mégis édes.
Kiszamíthatatlan, hosszú és érdekes, olykor meg untat.

De csak ne aludj még, ma még ne szunnyadj!

Igyunk még meg egy koffein bombát valamiert es eljünk!
Gyere velem! Ma este furcsa modon megis remelünk.