német napsugarak - versek

Hogyan? Hogy?

"Lassan semmi nem emlékeztett rád.
Még egy emberért csakugyan kár."

Ugyanaz a bőr, de nem ugyanaz a szempár,
A puppiláim alatt érzem az ördög helyt áll.

Kiejtem a szavakat és felismerésre jutok,
Mindenbe ami régi, megkapaszkodok.

Barátok, képek, na meg egy gyűrű,
A túlos ragaszkodás egyszerűen szörnyű.

Azt hiszed nem függsz tőle,
Hogy nem vagy az ócska szeretője.

De mégis, reggel nem tudsz megválni tőle,
A kipottyogott szilánkjaim szétterülnek a lepedőre.

Szeretet, hisz csak arra vágytam.
Nem kaptam.
Hát egy szörnyé váltam.

Állunk az ágy fellett, mint kettő, aki egy.
Én és a világ, azt hiszem, egyre megy.

De vége és kérdezed: Mik azok a szilánkok?
"Azok a szívem könnycsepjei." Feltakarítok.

A képeket, a hazug szavaidat.
A páratlan emlékeket, a bevésett gondolatokat.

Mindent amink volt és mindent amink nincs.

Nem leszünk több többé, csak egy múltidő.

Mint egy polcon felejtet poros verses kötet,
Amit elfelejtett a mai kortárs tömeg.

De hogy felejt az ember, ha minden este rémálma van?
És a valóság kivétel nélkül tagadhatatlan?

Hogyan éri el, hogy szabad legyen?
Hogyan, hogy semmitől se függhesen?

A Benzók, az Alkohol, a Nikotin, na meg Te.

Megannyi káros szokás, az ördögi kör montázs.

Bilincsek rajtam és mindig szorongok, ha fel kell kelni.
Amit mondanak, mégha nem is tetszik, meg mindig le kell nyelni.

De ez egy szabad ország és én szabad is vagyok,
Nincs is okom a remmegésre sem, hisz mindent megkaphatok.

Mégis a saját elmémnek, csak egy rabszolga.
Neked csak egy manipulálható alany.
És a világnak csak egy porszem.

Megannyi csak.

Egymagamban. Kimondja: "Kevés vagy."

De mutatom, hogy vidám meg boldog, na meg minden,
De hogyan maradok a négy fal között is így, ha semmim nincsen?

Mert amim van, nem számít, csupán csak a világnak ámít.
És bevagyok ide zárva valakivel, aki az álmaimban sem hárít.