német napsugarak - versek

Elásom a szeretemet, meglátom az igaz szerelmet

Pottyog a hamu, a kacér csókok a csonton,
Keringőt járnak és néznek túl a fjordon.
A hideg égeti és csípi a rohadó felszakadt bőrük,
Mégis táncolnak, örülnek, pedig a hóviharos éj ma is szörnyű.

Viasz pótolja ki a testük, itt a bizonyíték:
Megtalálnak mindent, amit az olyanok, mint mi, nem keresnek.
Mi élünk, valójában ők nem,
De a különbség: mi igent mondunk, ők szeretnek.

Parázslik a nem létező lelkük, a hajnali szuvas köd jön,
Felfeszíti mellkasukat, eggyé válnak a szerelemmel rögtön.
A csillagos ég a sok-sok szemtanú és a hold a pap,
Míg a halál el nem választ, addig ők örökké.

Nem rabjuk az életnek, ilyen lehet élni,
Nincs holnap, így nem kell remélni.
Melegség járja át hullámokban a hangulatot,
Kívánatos hideg szél, vágyakat nem emészt.

Irigykedve nézem, látom, milyen is egy igazi bálon,
Kézen fogva, mámoros borban, félelem nélkül.
Hova fajultunk, hogy a halottak jobban szeretnek?
Sokkal kevésbbé elkeseredettek.

Azt hiszem, én is csak erre vágytam veled,
Te tehetetlen, idióta, eszement lelked.

Egy gleccservájta teknővölgybe, egy csendes tengerbe temetlek majd el,
Hogy a boldog pár ne lássa a véres tetemed reggel.
Akkor sem, ha már vége a halottak éjszakájának,
A szellemes, szőrfelállító félhomálynak.
Ők már csak egy felhőről, az égből látnak.

De téged lásson Hádész és az alvilág,
Maradj az óceán fenekén, ahol senki nem muzsikál.
Azok a gonosz fülek, nem érdemeltek életet vagy szépet,
Tűnj el a tengerszint alá, most sírva kérlek.