német napsugarak - versek

Valamennyire hazugság

A megmázolt valóság cseppjei folynak a falon,
Ahogy az elviselhetetlen érzelmeim is, akár egy halom.

Amit rejtegetek ebben a kis szender lakásban,
Az életem és önmagamnak csalásban.

Nem árulom el senkinek, nem fedem fel,
Kilétét a melankóliámnak, ami a mellkasomban szét szel.

Felsír a teafőzö is, mintha egyetértene,
Itt ép velem együtt térdelne.

A konyha padlón jobb, összerogyni mint az utcán.
Ha kérdeznéd, ezt hazudnám.

Könnyebb hazudni, mint őszintének lenni,
Meg kellett tanulnom önmagamat is becsapni.

A múltam sötétebb, mint a reggeli kávém,
Bele pillantottam és nem láttam, csupán csak egy árnyék.

Csapja az orrom az ízes aroma illata,
Utó ízt hagy a keserves bab halála.

Csak egy déli báb a barátom is, a nap nélkül nem is látom.

A fekete vászon megtelik vérrel és karmazsin lesz,
Csak mondd már ki, hogy, ha nem szeretsz.

Neked kilehelhetem a buszon szívem az ablaküvegre,
De két ülésen sem fér el a pogyász majd, amit hordok.

Nem maradnak meg ebben a városban sem, csak a romok.
Az én romos lelekem nélküled, aki zokog.

Ezt tudnod muszály, hisz, ha ez szerelem,
A sötétséget is szeretned kell.

Ragadj meg te bennem, lepj el, mint a mocsaras valóság,
Ma már tudom, minden szó úgyis valamennyire hazugság.

De azért mond ki örömmel, együtt, örökre.
Veled is majd csak ugyanazok a lefutott körök.

Koldulok az utcádban, de nem adományoznak senkit, akit keresek,
Adnak, de csak alamizsnát és kenyeret, a sötét fekete eget.
Olyanok, mint a sötétben járó vakok, az el nem mondható holnapok.

Igértél te is, fűt-fát, s eget, de leginkább szeretetet,
Számban és szádban, lehetetlent.

Legalább éjszakára maradj velem,
Akkor is, ha közös életünk reménytelen.

Szerencse, hogy ma már tudom, úgyis minden szavad valamennyire hazugság.
Az életem egy rossz vicc, amin nem nevetnek, már csak a hiénák.