1. fejezet: Távoli szeretet

348 13 0
                                    

   Amíg a többi varázsló és boszorkány Voldemort bukását ünnepelte vagy siratta, Perselus Piton bent ült a lakásában, és nem nagyon csinált mást azon kívül, hogy maga elé bámult. Egy külső szemlélő halottnak is nézhette volna ennyi mozdulatlanság után, szinte nem is pislogott. Másra azonban nem tudott gondolni, csak Lily Evansre. Azt gondolta, nincs rosszabb érzés ennél, felelősnek lenni a szerelme haláláért, de akkor még fogalma sem volt róla, hogy téved.

Egy messzebbi városban egy ötven év körüli, őszülő hajú mugli nő éppen megetetett egy féléves kislányt és egy hároméves fiút, majd lefektette őket pihenni. Leült a nappaliban a karosszékébe, közben futólag ránézett egy kis fényképre a könyvespolc tetején. Ő is rajta volt, a gyerekek is, de ezen kívül még három ember: egy idősebb, kövérkés férfi, egy fiatalabb és vékonyabb, aki nagyon hasonlított az előbbire vonásokban, és egy fekete hajú, fekete szemű nő. Az alakok mind mozgolódtak, vidámnak tűntek – ez nem lepte meg a nőt mugli létére, de nem bámulta sokáig a fényképet, mert összeszorult a szíve. Elvett a kávézóasztalról egy kis könyvet, és azt olvasta figyelmesen.

Már egy ideje kereste a sötét hajú nő egyetlen ismert, élő rokonát, és két nap múlva, varázslók segítségével meg is találta.

Nem tudta, hogy fog a rokon reagálni, de ezt a dolgot nem lehetett halogatni. Habár igaz, Perselus Piton nem bánta volna, ha a nővére elvesztésével egy darabig még nem kellett volna foglalkoznia.

A mugli nő egy délután berakta a két kisgyereket az autója hátsó ülésére. A lány kíváncsian nézelődött körbe, majd az úton elaludt, és akkor sem ébredt fel, amikor megérkeztek. A fiúnak viszont be nem állt a szája, csak mondta és mondta, ami eszébe jutott - mást sem csinált ébrenlétében, mióta megtanult beszélni -, de nem hangosan, tudta, hogy a kishúgát hagynia kell aludni. A nő türelmesen válaszolt neki mindenre, aztán, ahogy mindig, a fiú is elálmosodott a sok beszéd után, és elnyomta az álom az úti cél előtt nem sokkal. A nő csendesen leparkolt a keresett ház előtt, és kiszállt az autóból.

Ugyan soha nem járt még itt, pontosan olyannak találta, amilyennek a menye elbeszélése alapján elképzelte. Az egész utca csak ritkán lehetett karbantartás alatt, az éjjel lehullott havat nem lapátolták el sehonnan, sok házban nem laktak, és a többit sem ápolták épp gyakran. Főleg nem ezt itt. Lepattogzott festés, poros ablaküveg - bár belátni amúgy sem lehetett, mert a földszinti és az emeleti függönyöket is behúzták. A nő kopogtatott az ajtón.

Perselus Piton egyáltalán nem számított látogatókra. Ki jönne hozzá látogatóba? Nincs senkije, csak egy messze élő nővére, akit utoljára anyjuk temetésén látott négy évvel ezelőtt - ő aztán egész biztosan nem keresné fel, és az ismerősei sem lehetnek azok, legalábbis nem most. A meglepettségét azonban nem mutatta ki. Kisétált a nőhöz, akit még sosem látott.

- Tessék – szólt mogorván. A nő végignézett rajta, de a hasonlóságokat, amiket keresett, nem találta. A haja és a szeme színe megegyezett a menyéével, de semmi más. Tudta, hogy Piton nem lehet több huszonegy évesnél, de sokkal idősebbnek tűnt annál és nagyon elhanyagoltnak is látszott a külseje.

- Elnézést, hogy zavarom. Ön Perselus Piton, igaz?

- Nem hinném, hogy ismerjük egymást.

- Ó, nem, még nem találkoztunk. A nevem Fawn Frey, és mugli vagyok.

A varázslók többnyire meglepődnek annak hallatán, ha egy varázstalan mugliként mutatkozik be nekik. A férfit mondjuk ez különösebben nem tudta volna meglepni, hiszen manapság sokan mugli születésűek vagy mugli a házastársuk, de az, hogy egy mugli miért épp hozzá jött, más helyzetben érdekelte volna. Most viszont ez sem nagyon izgatta.

Zivatar és napfényWhere stories live. Discover now