Zivatar és napfény

43. fejezet: Táborozás Severusmódra

   A két nap, amit itt töltöttek a világkupadöntőig, nagyon izgalmas volt, bár az nehezen meghatározható, hogy jó vagy rossz értelemben. Severus és Raven sokat sétáltak napközben, és újra találkoztak a három barátságos boszorkánnyal, akik meghívták őket ebédre. Ahogy gyülekeztek közben az emberek, egyre több érdekes szerzet bukkant fel, azonban az is kiderült, hogy a trolltermetű mardekárosok nagy része a közelükben táborozott le. Volt még egy pár kergetőzésük Severusszal, aminek végén megint a három néni segített be, és alaposan kioktatták a fiúkat a társasági viselkedésről. Raven ezt az egy dolgot inkább nem írta meg este a levelében Fawnnak.

- Megvagyok – esett be fél tízkor a fiú a sátor bejáratán, egyenesen a padlóra. Volt rajta egy pár karcolás, és a hajában néhány kis falevél is ékeskedett. – Ezek bekergettek az erdőbe...

- Sev... mi lenne, ha csak otthagyád őket?

- Igazából akkor is megkergetnének – emelte fel a fejét Severus. – Én csak egy frappáns mondattal akarok távozni a helyzetekből. Bár, azt hiszem, mostanában ez nem igazán megy.

- Az nem baj, csak akkor ne csináld, mert mit csinálok, ha sérülésekkel viszlek haza és mama rákérdez?

- Mondd, hogy bátyád hősiesen küzdött! – pattant fel a fiú, hogy kihúzza magát.

- Egyáltalán miért ezt a helyet kellett kifognunk? – sóhajtott Raven. – Mindegy, holnap meg holnapután még csak kibírjuk...

Idejük nagy részét a sátorban töltötték az ágyakon ugrálva vagy feküdve, mert olyan kényelmesek voltak, hogy reggel ki sem tudtak kelni belőle. Aztán végre elérkezett a nagy nap, összegyűlt a tömeg, és a jelzőhangra mindenki elindult vidáman az erdőn át a mérkőzés helyszínére... a testvérpárral is így lett volna, csak ők épp izgatottságuk miatt hamarabb elindultak, azt gondolva, majd a lelátónál megvárják a többi varázslót, ha már úgysincs estig dolguk. Annak ellenére, hogy ekkor még teljesen világos volt, sikerült tökéletesen eltévedniük.

- De Severus, a térképet követjük, már ott kéne lennünk! – fogta a fejét Raven, miközben mindketten értetlenül bámulták a táborhely és a pálya közti útvonalak rajzát.

- Tudom, de akkor sem vagyunk ott! De nem adom fel! Előre, Raven!

Ezt az utóbbi mondatot még jó párszor megismételte, csakhogy semmire nem mentek vele. A jelzőhangot nagyon tompán hallották, aztán pedig füleltek, hogy a zsivaj alapján legalább valahogy tudjanak tájékozódni. Több órát is eltölthettek végül a fák között össze-vissza futkorászva, mire valahogyan kijutottak, és megpillantották messze a pályát, ahol már égtek a fények, és a hangok alapján a mérkőzés is már kezdetét vette.

- Na, végre – lihegett Severus. – Most valaki légy szíves... repítsen el oda.

- Jó, így visszanézve szerintem kalandos utat tettünk meg – mondta Raven. – Gyere, fussunk, még nem mehet olyan régóta.

- Fussunk? Hadd aludjak – dőlt hasra a fiú a füvön.

- Jaj, ne legyél ilyen, te futóbajnok vagy, gyere már – ragadta meg bátyja kezét Raven, és végül rábírta, hogy elvonszolja magát a pályáig. Ott már azért a hangulat miatt eléggé felélénkült, a helyüket pedig hamar megtalálták. – Ó, ezt most ugye nem...

- Mi az? – nézett ki a lány mögül Severus, mikor ő megtorpant, ahogy meglátták az öt üres széket az egyik sor szélén.

- Azok ott mellettünk... az egyik Adelaide meg az a szőke lány Pansy Parkinson bandájából... de jó nekünk... - sóhajtott Raven, majd megindult és elfoglalta a legszélső helyet. Severus leült mellé, majd figyelték a meccset, ami valóban nem kezdődött olyan régen: egyelőre csak a kabalák vonultak be, és az, hogy igen jó helyről nézhették az eseményeket, most Severusnak nem kedvezett. Amíg Raven azt nézte, milyen furcsa dolgokat produkálnak a közelben ülő férfiak a vélák hatására, Severusról meg is feledkezett, de aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy bátyja elájult. – Hé... hé, Sev – bökte meg.