Zivatar és napfény

81. fejezet: Hősök

A sebesülteket és a halottakat is mind a nagyterembe hordták. Severus rögtön hasznossá tette magát: a tanári emelvényhez rohant, hogy részt vállaljon az ápolásban.

- Hadd segítsek! - lépett Madam Pomfreyhoz, aki megtorpant őt meglátva.

- Te...

- A nagybátyámat megölte Voldemort, és a Szent Mungóban másodéves vagyok! Segíteni szeretnék! - ragadott meg egy tálat, amit megöltött vízzel, és egy halom kötszert, majd elrohant az egyik sérülthöz, hogy megkezdje a gyógyítását.

Raven körbenézett, és számba vette a halottakat. Nem nézte őket sokáig, csak tudni akarta, kik adták még életüket a varázsvilágért. Kiknek kellett még, hogy véget érjen az élete ma hajnalban... Egy kicsit megkönnyebbült, mert Dracót sehol nem látta. Persze, őt nem valószínű, hogy idehoznák, ha holtan találnák... de mikor utoljára látták, nem volt sérült, hátha sikerült elbújnia.

Észrevette, hogy nem messze tőle, az ajtóban ott áll Harry Potter. Látta rajta, hogy őt mennyire rosszul érinti a látvány. Megfordult, és elment. Raven követte Severust, és megkérdezett egy gyógyítót, miben tud segíteni. Kapott ő is egy tálat és kötszert, majd nekilátott, hogy egy sebesült lány fejéről letörölje a vért.

- Hogy érzed magad? - kérdezte tőle. A lány kótyagos volt, de érthetően, bár lassan válaszolt.

- Nagyon fáj... az oldalam...

- Mindjárt jobban leszel.

- Nekünk... azt mondták - nyögte a lány pár perccel később -, hogy te áruló vagy...

- Nem vagyok.

A könnyebben sérülteket gyorsan ellátták, a képzettebbek pedig a súlyosabb eseteket kezelték. Raven így, mikor már nem akadt dolga, kissé bódultan kibotorkált a parkba. Leült a lépcsőre, a térdén könyökölt, és összefonta az ujjait, amiken megtámasztotta az állát. Újból eleredtek a könnyei. Bent, a nagyteremben Severus is sírt, folyt a szeméből a könny, miközben ide-oda szaladgált vizet cserélni a tálban, sebeket összezárni, bekötni.

Nem fogunk most még találkozni, mondta magában Raven. Perselus bácsi, most már te is ott vagy... sajnálom, hogy ez lett... kérlek, segítsetek, hogy amit lehet... megmenthessük...

Bár Raven remélte, hogy semmi baja nem esett, nem aggódott Dracóért és nem is kezdte el keresni. A fiú valószínűleg most sem nagyon tudhatja, hova kéne állnia, de Raven már teljes bizonyossággal szakított a kémkedéssel. Sem ő, sem Severus nem akart halálfalók közelébe kerülni újra most, hogy még egy rokonukat elvették.

Aztán a lány lassan felállt. Hajnali órák voltak, koromsötét uralkodott odakint. Bement a nagyterembe, és elvett az egyik fekvő sérülttől egy pálcát, hiszen az övé Dracónál volt.

- Nagyjából megvannak - lépett mellé Severus, és leültek a fal tövében. - Mindjárt letelik az egy óra. Szerinted... - a fiú szünetet tartott. - Potter feladja magát?

- Nem tudom. Jó lenne, ha nem tenné. A helyében szerintem én megtenném. Akár feladja magát, akár nem, ha a közelembe kerül, a két kezemmel fojtom meg Voldemortot.

- Nem vagyok az erőszak híve, de most segíteni fogok neked.

Letelt az egy óra, és ezt már többen is észrevették. Mindenki várt, azonban feszült perceken át nem történt semmi. A légkörben már inkább a feladás érződött, hiszen rengeteget veszítettek. Raven és Severus is azt remélték, Harry Potter megtudott valamit Piton emlékeiből, amivel előrébb juthatnak a harcban. Hátha azért tűnt el. Kisétáltak az udvarra, és leültek a lépcsőfokokra.