Zivatar és napfény

36. fejezet: A hippogriff

   Igazából azt, hogy hogyan is áll most a hippogriff ügye, nem volt nehéz kideríteni még aznap. Elég volt csak visszatérniük a klubhelyiségbe, mikor mindenki más is ott töltötte az idejét. Malfoy szinte ragyogott, mert az történt, amire számított, elítélték a hippogriffet. Ráadásul a fiú ilyen szintű előadást tartott: „Na, szerintetek mennyire fog bőgni az a behemót? Meg kell nézzük!", és erre persze a közönsége bután nevetett.

- De hát csak megkarmolta! – értetlenkedett Scarlett.

- Lucius Malfoynak az gondolom mindegy – mondta Raven. – Szerintetek nem tehetünk már semmit...?

- Mit tehetnénk mi? Semmi közünk az ügyhöz.

Éjjel Raven nem tudott aludni. Megfogadta ugyan, hogy ezentúl nem sajnálkozik, hanem cselekszik, de ezúttal tudta, hogy nem cselekedhet semmit, ami javítana a dolgokon. Itt az igazságérzete nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy nem tudja visszafojtani a sírását, így inkább gyorsan felkelt és elindult a hálóterem ajtaja felé, amikor Scarlett elhúzta az ágya elől a függönyt.

- Te sem tudsz aludni? – kérdezte. Raven csak a fejét rázta. – Jövök veled – kászálódott ki az ágyból a lány.

- Mentek bőgni a hippogriff miatt? – húzta el a függönyét Adelaide is, a rendszerint harmadikosokhoz csapódó szobatársuk.

- Ezt meg honnan találtad ki? – kérdezett vissza flegmán Scarlett.

- Olyanok vagytok. Szánalmasak. Az egy szörnyeteg, csak jót tesznek, ha kivégzik, hiszen megsebezte Dracót.

- Ott voltál? – kérdezett vissza Scarlett újra.

- És te?

- Nem, de te sem. Persze, bele sem kezdek, te bármit elhiszel erről a felfújt hólyagról, mint a többi körülötte legyeskedő lány...

- Tessék? – ült fel Adelaide.

- Csak hogy tudd, Malfoy belém van zúgva! – húzta ki magát Scarlett, mire Raven hangosan felnevetett, de gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

- Ez nagyon jó volt! – hallatszott ki a tenyere mögül, miközben egész testében remegett a nevetéstől.

- Ugye? – vigyorgott rá Scarlett. – Na, gyere.

Azzal a két lány lesétált a klubhelyiségbe.

- Na, most Adelaide is jól megkapta. Valahogy csak elérjük, hogy Malfoy ne moshassa ezt le magáról...

- Igen – bólintott Raven, miközben leültek egy kanapéra. Maga elé nézett, és újra elkomorodott. – Nem akarom, hogy kivégezzék a hippogriffet – gyűltek könnyek a szemében.

- Szerinted tehettünk volna valamit? – kérdezte Scarlett, majd elkerekedtek a szemei. – Severus! Ha valamit, hát ezt meg tudja csinálni!

- Már hogy érted?

- Nos, még én sem tudom – vonta össze a szemöldökét a szőke lány –, de hátha. Szerintem őrületbe tudja kergetni a kivégzőket.

- Ezt most komolyan gondolod? – Ravennek muszáj volt nevetnie még ebben a nem túl nevetséges helyzetben is.

- Én igen, de te jobban ismered.

- Hát, ha akarja, meg tudja csinálni. Ő is eléggé kiakadt, szóval szerintem akár Malfoyra is várhat valami hasonló...

- Ó, Raven, mi ma már nem alszunk – csapta össze a tenyerét Scarlett. – Megoldjuk! Egyébként is, a hippogriff ítélete nem lehet végleges. Hagridnak jó barátai Potter, Weasley meg Granger, ők ugyebár biztos segítenek, és szerintem itt az ideje, hogy mi is felajánljuk a segítségünket. Ez az! Történelmet írunk! Először lesznek normális mardekárosok az iskolában.

Raven és Scarlett a heves ötletelés közepette végül mégis elbóbiskoltak, és arra ébredtek, hogy a korán kelő diákok szállingóznak lefelé a klubhelyiségbe, úgyhogy ők is gyorsan felszaladtak átöltözni és felmentek a nagyterembe reggelizni, miután Severus is megérkezett. Elmesélték, eddig mire jutottak.

- Én sokat segítek Hagridnak órán, megkérdezhetem – ajánlotta Severus. – Kedden van órám vele.

A fiú így is tett az említett napon.

- Hagrid professzor, megkérdezhetem, hogy van a hippogriffje? – lépett a vadőrhöz, mikor óra után indultak vissza a kastélyba a tanár kíséretével. Hagrid sóhajtott.

- Sajnos a tárgyalás nem sikerült jól... nem szépítem, elítélték őt. Gondolom, már a legtöbben tudják, és persze örülnek...

- Mi a húgommal és az egyik szobatársával nagyon nem örülünk! – vágta rá Severus, mire a vadőr meglepetten nézett rá.

- Mardekáros szájából ilyet még nem hallottam... hát, örülök, hogy mégiscsak van köztük is ilyen...

- Ha tudunk valamiben segíteni, szívesen tesszük!

- Köszönöm, de most éppen semmit. Fellebbeztünk, úgyhogy hátha van még remény... Harry és két barátja már nagyon sokat segítettek nekem.

- Ó, hát persze, Harry Potter a professzor jó barátja! Gondolhattam volna, hogy ő biztosan segít. Harry Potter valóban nagyon... öö, tetszik tudni, mire gondolok – húzta be a nyakát Severus, mikor észrevette, hogy a mardekáros társai néma csendben hegyezik a fülüket.

Miután a másodikosok is végeztek az óráikkal, Raven és Scarlett a könyvtárban találkozott Severusszal.

- Tényleg elítélték – mesélte Severus. – Mondtam, hogy segítünk. Hagrid professzor azt mondta, Harry Potter és barátai segítettek neki, és hátha van még remény.

- Akkor jó – fújta ki magát megkönnyebbülten Scarlett. – Reménykedjünk. Legalább akkor már egy személy tudja, hogy mardekáros létünk ellenére normálisak vagyunk.

- Én nem is tudom, mit keresünk itt – mondta Raven.

- Én tudom! – húzta ki magát Severus. – Itt van Per bá', szeretett házvezetőm! Jó, mások vagyunk, mint a többi mardekáros, de attól még lehetünk büszkék a házunkra.

Szóval jelenleg ugyebár nem tehettek semmit Csikócsőrért, de a segítségük fel volt ajánlva, úgyhogy nem aggódtak annyira, mint ezelőtt, bíztak a sikerben, és nem mellesleg nagyon szerették volna látni Malfoyt, mikor megmásítják az ítéletet. Egy darabig viszont most nem igazán tudtak időt fordítani gondolataikban sem erre, mert közeledtek a vizsgák, és hát Severusnak tényleg oda kellett tennie magát az RBF miatt. Már közölte mindenkivel a pályaválasztási tanácsadás eredményét, megvoltak a céljai, Fawntól rendszeresen kapott bátorító leveleket, Ravenéktől pedig szavakat. Egyedül tizenhatodik születésnapján, május 28-án nem tanult, ekkor háromszemélyes partit tartottak, és álmában Kecske Tónival is ünnepelt.