Zivatar és napfény

40. fejezet: Kecske Tóni terve

   Majd elérkezett az utolsó nap, amikor kiderült a vizsgák eredménye, és hatalmas lakomát rendeztek a nagyteremben. Severus RBF-jeire ugyan várni kellett, de Raven és Scarlett már most örülhettek a teljesítményüknek, mert mindenből átmentek. Izgatottan beszélgettek arról, milyenek lesznek majd az új tantárgyaik jövőre, Severus pedig amit ismert, arról mesélt nekik. Azt is találgatták, vajon milyenek lesznek a fiú eredményei, amik júliusban érkeznek.

Severus rendelt manója a lakoma előtt érkezett meg. A kis szárnyakkal felszerelt lény, ami hasonlított Lockhart tavalyi Valentin-napi törpéire, belekezdett a mondókájába igen monoton hangon:

- Üdvözletem, ön a Szerelemkézbesítő Manótársulattól rendelt egy Cupidót, hogy az érzéseinek nyila célba találjon...

- Igen, igen! – bólogatott izgatottan Severus. – Üdv. Akinek az üzenet megy...

- Severus, te mégis mit művelsz? – lépett hozzájuk hirtelen Piton. Severus magához karolta a manót, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy elrejtse előle.

- Na, sss, Per bá', ez titkos!

- Ha te mondod – morogta a professzor, majd otthagyta unokaöccsét, akit épp ekkor ütött le a manó az íjával.

- Na, na, jól van... szóval akinek az üzenet megy, az Scarlett Lympsham, kint ül a kertben, a tó mellett, szőke, alacsony lány kék szemekkel. Aki pedig küldi, az Draco Malfoy, neki rendeltem a kézbesítést.

- Tehát az ő nevében adjam át?

- Igen, de ne csak Scarlettnek mondd, mert Draco azt szeretné, ha legjobb barátai így tudnák meg. MUHAHAHAHA! – Severus nem tudta visszatartani ördögi nevetését. A manó továbbra is unott arccal nézett rá.

- Szóval a megrendelés: Draco Malfoy társaságának és Scarlett Lympshamnek közel kell tartózkodniuk egymáshoz, hogy mind hallják az üzenetet.

- Igen, így van.

- Akkor megyek, írok egy verset Scarlett Lymshamről – azzal a manó sarkon fordult és kisietett az udvarra.

Severus figyelte a manót, amint ő megfigyelte Scarlettet, majd elbújt egy bokorban. Az üzenet nem került átadásra a lakomáig, mert akkor még mindig nem jött elő és a gyerekeknek be kellett menniük a nagyterembe vacsorázni. Míg ott mulattak, a Mardekár ismét nem annyira jó hangulatban, mint a többi ház, Severus nem győzte dörzsölgetni a kezét és halkan nevetgélni, arra gondolva, mi lesz itt a lakoma után... vagy a lakomán. Illetve ez az ötlet már annyira nem tetszett neki, főleg, mikor meglátta, hogy a manó a falnál a tanári asztal felé araszol. Gyorsan felpattant, hogy megkérdezze, mit csinál, amikor a manó hirtelen megindult és elérte a tanári asztalt, pontosabban Dumbledore-t.

- Jaj, ne! – kapott a fejéhez Severus, és rohant, ahogy csak bírt. Dumbledore bólintott, miután a manó mondott neki valamit, aztán a kis lény felmászott az asztalra... - NEE!

Severus még akkor elkapta a manót, amikor az éppen a száját nyitotta. Gyorsan befogta, és behúzódott az asztal mögé.

- Nem ezt beszéltük meg! – mondta neki fojtott hangon.

- Engedj el! – rúgkapált a manó, miután lefejtette Severus kezét a szájáról. – Az üzenet így mindenkinek tudomására jut!

- De az nem kell! Nem az iskola előtt akarom, csak a barátai előtt!

- Severus, elárulnád, mit művelsz? – kérdezte Piton mögöttük.

- Per bá', majd elmondom! – vágta rá gyorsan Severus, és visszafordult a manóhoz. – Figyelj, várd meg, amíg felállnak az asztaltól... de az is jó, ha odamész most, közel ülünk hozzájuk... igen, akkor csak a mardekárosok hallják, akkor is jó lesz!

- Márpedig én olyan műsorral készültem, amit mindenki látni fog!

És a manó kicsusszant Severus kezei közül, és megindult... a fiúnak pedig tényleg mindent bele kellett adnia, hogy elkapja. Amúgy szinte senki nem vette észre, hogy a Mardekár asztala mögött kergetőznek, majd ki a nagyteremből, és vissza be. Severus így aztán hajkurászni kényszerült Kecske Tóni „tervét" az egész lakoma alatt.

- Na, ide figyelj! – állt meg hirtelen a manó csípőre tett kézzel a bejárati csarnokban, mire Severus, erre nem számítva, előrebukott és jól lefejelte. A manó koponyája azonban elég keménynek bizonyult, szóval neki nem fájt... csak a fiú nyöszörgött mellette a padlón. – Már így is többet tettem, mint amire ígérkeztem! A futkorászást nem beszéltük meg. Most pedig kérem a pénzemet, de csak a duplájával adom elő a tűzijátékokat is.

- Szerintem engedjük el... - nyögte Severus.

- Hát akkor nincs pénz, nincs előadás, nincs vallomás! Azonban a kártérítésért még látjuk egymást!

A manó egy pukkanással eltűnt. Így zajlott hát az év végi lakoma Severusszal.

***

- Hát, sajnos le kell tennünk Malfoy megszégyenítéséről – mondta Severus a két lánynak, mikor már a Roxfort Expresszen ültek.

- Nem annyira baj – legyintett Scarlett. – Végül is szerintem ugyanúgy reagált volna, mint a levélnél, bár persze megnéztem volna... de azt legalább kiderítettük, hogy nem szerelmes belém.

- Ezt még nem zártuk ki, Raven elkezd majd legilimenciát tanulni... de szerintem Per bá' most már csak látja bennem is a felelősséget! Érzem is, hogy eddig lappangó energiáim felszabadultak, mióta Tóni már nincs velem! Ez persze nem azt jelenti, hogy örülök neki, hanem épp ő tanította meg nekem, hogy használjam ki a lehetőségeimet.

- Severus, azt hiszem, neked túl sok energiád is lesz most már – sóhajtott nevetve Raven. – Viszont szerintem egy kicsit hagyjuk Perselus bácsit, mert az utóbbi időben, nos... Sev, a te szavaiddal élve duzzog. – Raven nem tudta most sem kuncogás nélkül kiejteni ezt a szót.

- Hát persze, hogy duzzog, lecsúszott arról a díjról, meg minden. Pedig mekkora menő lett volna már! Per bá', a nagybátyánk, Merlin-díjas varázsló...

- Nem hangzik rosszul – bólogatott Raven. – Akkor most szerintem jobb, ha hagyjuk egy kicsit kipihenni magát, utána majd megkérdezem a tanításról.

- Van kedvetek átjönni hozzám a nyáron valamikor? – kérdezte Scarlett. – Képzeljétek, nemrég kaptam levelet arról, hogy anyukám és apukám baglyának lesz egy kisbaglya! Pont a születésnapom körül fog kikelni, szóval megkapom majd sajátnak.

- Ó, ez nagyon aranyos! – örvendezett Raven. – Persze, átmegyünk majd. Te is átjöhetsz majd hozzánk.

- Oké. TE JÓ ÉG! – kiáltott fel hirtelen Scarlett a kupé ajtajára meredve, mire a két testvér is odakapta a fejét – nem más nézett rájuk összehúzott szemekkel az üvegen keresztül, mint a kis szárnyas manó.

- Jaj! – kiáltott fel Severus, majd pattant is, hogy kinyissa az ajtót. – Hát te?

- Jöttem a kártérítésért. MOST MEGKERGETLEK ÉN!

És komolyan nekiálltak kergetőzni a kupéban, ülőhelyre fel, ülőhelyekről le. Severus közben üvöltött, a manó meg szitkozódott.

- Mégis hogy kerülhetünk mi ilyen abszurd helyzetekbe?! – értetlenkedett Scarlett, aki Ravennel a sarokba húzódott, minél távolabb a csatatértől.

- Nem tudom!