Zivatar és napfény

51. fejezet: Bizonytalan igazság

   Elég nagy fejetlenség uralkodott a tusa végét követő éjszakán, és ami azt illeti, többnyire a következő napokban is. Raven és barátnői ünneplést terveztek, mert Lilynek sikerült letennie a vizsgáit, amikre sokáig készültek közösen, de ez elmaradt. A sikernek örültek, csak ünnepelni nem volt kedvük. Nagyon senki másnak sem. Arról megoszlottak a vélemények, hogy mi történt pontosan, legtöbben inkább Potter ellen fordultak, de Cedric Diggory halálának híre szinte mindenkit ugyanúgy érintett. Meghalt egy tizenhét éves diák. Nem tudni, hogyan, de meghalt.

Raven és Severus nem beszélték meg, szavak nélkül is tudták, hogy ugyanazon a véleményen vannak: szerintük a hír a Sötét Nagyúr visszatéréséről igaz volt. A testvérpár mostantól jóformán mindig egymás mellett volt. Nem valami védelmi célból, egyszerűen ez megnyugtatta őket. Raven magát is meglepte, hogy nem retteg, nem aggódik, mint annak idején tette a Titkok Kamrájának eseténél, aztán Sirius Black betörésekor. Elkönyvelte magában, hogy ez történt; nem félt, csupán valahol mélyen volt benne harag. Severusban ez az egy nem volt meg, ő nem érzett ilyet, de tudta, mit gondol a húga és inkább az igazságtalanság, mint személyes bosszú fogalmazódott meg benne. Újra ártatlanok halnak meg, akiknek semmi közük az egészhez. Mint annak idején Anabelle és a két Daniel Frey.

Scarlett, Tracey és Lily nem akartak foglalkozni azzal, hogy mi történt valójában, mert úgyis csak találgatásokba bocsátkoztak volna ezáltal. Lily és Megan ismerték is személyesen Cedricet, hiszen egy házba tartoztak, őket viselte meg talán a hír a legjobban. A mardekárosok többsége egyébként egyhangúan állította, hogy Harry Potter agyszüleménye az egész; a Frey testvérpár szerint egyáltalán nem azért, mert nem hinnének a Sötét Nagyúr feltámadásában, hiszen többségük rokonai egész biztosan halálfalók voltak – csupán Potter miatt állnak ki az előbbi elmélet mellett. Amit persze mind a ketten rettenetesen szánalmasnak találtak.

- Te amúgy... beszéltél vele? – kérdezte Raven Severustól egyik nap, mikor ebéd után kimentek levegőzni egyet ketten. – Úgy tudom, átváltoztatástanon a Mardekár és a Hugrabug együtt volt nálatok...

- Nem beszéltem vele soha – felelte a fiú. – Ami azt illeti, soha nem is figyeltem rá. De most, mikor visszagondolok erre, akkor van egy olyan érzésem... hogy a tudat... vagyis abba belegondolni, hogy sosem lesz ott már órán, pedig még egy éve lett volna, az... megvisel. Felfordítja a gyomromat. Volt már jobb gyomros élményem az évben, mit ne mondjak...

Raven közelebb lépett Severushoz és átkarolta a derekánál. Sosem látta még így Severust, de tudta, mi zajlik benne. Ő egy olyan típus volt, aki magában rendezi le a rossz érzéseket, de hálás volt érte, hogy mellette állt a húga.

A páros néhány nappal később felkereste a szobájában Piton professzort. A tusa vége óta nem beszéltek vele, nem is látták, és most úgy döntöttek, szeretnék tőle hallani a történteket. Piton beengedte őket, de odabent kisebb felfordulás volt: a készleteit és sosem látott ládákat vizsgált át.

- Segíthetünk valamiben? – kérdezte Raven.

- Nem tudtok – felelte a férfi. – De fogjátok rövidre, amit mondani akartok, mert sietnem kell. Ma elmegyek, az évzáró ünnepélyig nem térek vissza.

- Hogyhogy? – kérdezte Severus.

- Azt mondjátok, amiért jöttetek.

- Mi csak igazából... a tusa miatt jöttünk – mondta Raven. – Tőled is tudni akartuk, hogy... mármint hogy te mit tudsz.

Piton most egész testével feléjük fordult, és a testvérpárra nézett.

- Figyeljetek rám. Miután a Roxfort Expressz visszatér Londonba, hazaviszlek titeket, és éjszakára elmegyek. Hajnalban térek vissza. Beszélek a nagyanyátokkal, előbb neki kell tudnia, amit nektek fogok mondani. Utána mindent elmagyarázok, amit tudnotok kell. Addig ne foglalkozzatok semmivel, ami történt vagy ami történhet. Ez nem a ti dolgotok.

- Rendben van – bólintott Severus Ravennel együtt.

- Akkor mi megyünk.

- Nagyanyátoknak írtatok, mi történt? – szólt utánuk Piton.

- Nem, de küldött egy levelet a tusa másnapján, hogy mi történt – kapott észbe Severus. – Jaj, biztos nagyon aggódik, mert nem tudtunk még válaszolni...

- Nem kell nektek válaszolni. Mielőtt elmegyek, küldök egy baglyot én.

- Köszönjük – eresztett meg Raven egy halvány mosolyt. Aztán elhagyták nagybátyjuk szobáját.

Mielőtt a diákok beszálltak volna a fiákerekbe, illetve a Durmstrang és a Beauxbatons tanulói is útra keltek volna, Severus elbúcsúzott Rebekkától és barátaitól.

- Sajnálom, hogy így alakult – mondta Belita.

- Én mindezek ellenére örülök, hogy megismertem a Roxfortot – mondta Predrag.

- Sok sikert a továbbiakban – búcsúzott Igor.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Severus – mosolygott Rebekka. Severusnak végre ez mosolyt csalt az arcára.

- Örülök, hogy jól éreztétek magatokat itt, és én is nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettelek titeket! Sok sikert nektek is, és tartsuk a kapcsolatot!

- Úgy lesz! – bólintott Rebekka.

Ahogy a távolodó durmstrangosokat nézte, Severus nem gondolt a gondokra, csak mosolygott. Ravent is felvidította ez kicsit, de azért egy idő után odament bátyjához és finoman oldalba bökte, hogy térjen vissza hozzájuk.

- Na, ki lesz a következő szerelmed? – kérdezte viccelődve.

- Lassan a testtel, most te jössz.

- Ja, hogy én...

Az évzáró lakoma és a vonatút nyomott hangulata után volt egy kis oldódás, mikor az expresszből kifelé menet Severus és Raven megpillantotta az egyik fülke előtt a padlón fekvő Malfoy-Crak-Monstro hármast. Nem is tudták hirtelen a döbbenettől, hogy mit szóljanak ehhez. Aztán Monstro megmoccant, és ezzel egy időben...

- Kicsi a rakás!! – rikkantotta Severus, és nemes egyszerűséggel rájuk vetette magát. Erre aztán mindhárman felélénkültek, és próbálták jelezni, hogy a fiú kinyomta belőlük az összes szuszt. Severus viszont rögtön fel is pattant és egy elég nevetséges „hahaha"-t hallatva elfutott. Raven átlépkedett a fiúk között, akik közben valahogyan próbáltak feltápászkodni. Mikor átjutott rajtuk a bőröndjével együtt, észrevett a földön egy kis pergamendarabkát, és felvette.

- Ez a tiétek...? – kérdezte a fiúkat, mire Draco szeme hirtelen elkerekedett, majd a kelleténél valamivel hevesebben kapta ki a lány kezéből a pergament. Ahhoz azonban nem volt elég gyors, hogy Raven ne tudja elolvasni. Egy rövid levél volt, a címzett nevét nem látta, de a szöveg többi részét igen: Segítségre van szükségem, és úgy tudom, ön az egyik legjobb álomfejtő. Van egy visszatérő álmom már majdnem egy éve, amelyben egy kecskével találkozom. Kecske Tóninak nevezi magát, és mindig személyes dolgokról faggat.

Raven csak nézte Dracót, aki összehajtotta a pergament és zsebre vágta, majd felnézett. Az arcán ott volt egy apró piros folt, amit Raven hirtelen nagyon közelről is szemügyre vehetett, mert a fiú a dühtől eltorzult képpel belemászott az arcába.

- Senkinek egy szót sem szólhatsz róla, ha elolvastad! – sziszegte remegő hangon. Láthatóan ideges volt és feszengett. – Különben megátkozlak!

- J-jó... - hátrált a lány. – Csak... na, mindegy. Én megyek.

Azzal sietve ott hagyta Malfoyt, Crakot és Monstrót. Egészen biztos volt benne, hogy fog szólni Severusnak erről, csak még nem tudta, hová tegye ezt az egészet... Kecske Tóni? Jól olvastam? Kizárt, hogy mást írt volna, de ugyanaz lenne, mint Severus álma...?