Zivatar és napfény

68. fejezet: Karácsony reggeli beszélgetés

   Az első szüneti napon a nagyteremben Ravenen, Dracón és hat tanáron kívül csak egy hugrabugos ikerpár jelent meg reggelizni. A fiú tüntetően nem figyelt rá, gyorsan el is hagyta az asztalt, és Raven estig nem látta őt. Addig Lumpsluckkal beszélgetett nagyon sokat – többnyire megszokott módon a bájitalokról, illetve a professzor mesélt olyan történeteket Ravennek a szüleiről, amit Fawn vagy Piton valószínűleg nem tudhattak. Például, hogy Anabelle-t mindig is érdekelte a divat, a mágiatörténet-füzete tele volt ruhatervekkel, illetve a csípős ételek voltak a kedvencei. A lány azt is megtudta, hogy ugyan teljesen átlagos külseje volt, nem különösebben szép és nem is csúnya, nagyon sok fiú próbálkozott nála, talán épp amiatt, mert volt egy egyedi kisugárzása. Maga Lumpsluck is azt hitte, Anabelle büszke erre, de nem volt az, sőt: el is mondta, hogy teljesen hidegen hagyja olyasmi, mint a szerelem. Viszont nagyon karizmatikus személyiséggel bírt és mindent megtett, hogy elérje a céljait. Ravennek jólesett mindezt hallani, meg is írta Severusnak, hogy legalább ennyivel is közelebb kerültek a szüleikhez most.

Volt egy nap, amikor a Roxfortban maradt diákok lemehettek Roxmortsba, a lány ekkor bevásárolt és a szobájában összecsomagolta az ajándékokat, amiket rokonainak, Scarlettnek és Traceynek szánt. Valójában a falut épp Dracóval látogatták meg. Eddig ismét csak köszönőviszonyban voltak, ha összefutottak a klubhelyiségben vagy a nagyteremben. Utóbbi helyen például mindig egymás mellett ettek, de nem beszélgettek, és a vásárlás alatt is csak ajándékokról. De Raven valahogy ezt is nagyon élvezte, mert Draco engedett a mogorva stílusából és normálisan viselkedett. Békés volt, mintha minden rendben lenne.

A lány szabadidejében ezen kívül a folyosókon sétálgatott. Elsősorban más dolga nem volt, másodszor meg bár vajmi kevés esélye volt, hogy rajtakapja valamin Dracót, azért rábízta magát a szerencsére. Akármennyire is zavarta, ennél többet nem nagyon tehetett, még ha más sem járt a fejében (akárhányszor mondta is Piton és Severus az ellenkezőjét), mint hogy állandóan rossz döntést hoz, azért nem halad semerre az ügy. Követnie nem lett volna értelme, a fiú egész biztosan észrevette volna, így maradt a véletlenszerűség; a lánynak be kellett ismernie, ennél ésszerűbb megoldás nincs.

Elérkezett karácsony napja. Raven korán felkelt, felvett egy hálóköntöst, aztán egy csomag fehér csokibékával átballagott a fiúk hálótermeihez, és bekopogott a hatodévesek ajtaján. Motoszkálás hallatszott, aztán Draco ajtót nyitott. Még ő sem öltözött fel, egy kék rövid ujjú pólót és sötétszürke nadrágot viselt.

- Jó reggelt – nyújtotta át az édességet Raven. – Tessék.

A fiú átvette a csomagot, de arcán nem igazán sikerült eltüntetnie a meglepettség jeleit. Raven felnevetett.

- Mi van, nem számítottál rá? Azért valamilyen szinten jóban vagyunk, szóval gondoltam...

- Köszönöm – nézett Raven szemébe Draco. – Gyere be.

Most a lány lepődött meg kissé, de automatikusan így tett, Draco pedig becsukta utána az ajtót. Letette a csokibékákat az ágyára, majd kotorászni kezdett a többi csomagja között. Úgy tűnt, épp most bontotta ki az ajándékait, amik között jelentős túlsúlyban volt az édesség. Közben Raven a lábfejét nézte.

- Nem fázol? – kérdezte, mert Draco nem viselt se zoknit, se papucsot.

- Nem. És te? – nézett fel a fiú.

- Rajtam van zokni.

- De kilóg a köntös alól a lábad.

- Nem fázom – fordította el a fejét Raven, majd a hálóköntöse zsebébe dugta a kezét, és összedörzsölte a lábszárait. Draco megtalálta, amit keresett, és elé állt.