Zivatar és napfény

32. fejezet: Beszélgetések

Tóni épp a szünet utolsó napjaiban érkezett meg végre.

- Szervusz, Severus – köszöntötte a fiút, és várta, hogy a nyakába boruljon, de ő nem jött.

- Hé, szia, Tóni – integett neki Severus vigyorogva. – De jó, hogy újra látlak.

- Komolyan, Severus? Ennyit kapok?

- Ja, ó, persze! – kapott észbe a fiú, majd végre kitárta a karjait és megölelte a kecskét. – Ó, a fenébe, már megint nem abban az alsóban vagyok, amit meg akartam mutatni neked! – nézett le a lábára, amikor kibontakoztak az ölelésből.

- Nem baj. Találkozunk még párszor, meg fogod tudni mutatni.

- Oké. Akkor elmondod, mit kellett előkészítened?

- Természetesen. Nos, Severus... nemsokára gyökeres változások fognak beállni az életedben, többek között, hogy hamarosan... a kettőnk közös ideje lejár.

Severusnak elkerekedtek a szemei, de valójában nem fakadt ki annyira, mint amitől Kecske Tóni tartott.

- Hát... hát akkor eljött az idő? Tényleg... hiszen már nemsokára tizenhat éves leszek...

- Így van. De nem aggódom miattad. Az, hogy így köszöntöttél, és nem úgy reagáltál a hírre, mint valószínűleg egy éve tetted volna, meggyőzött arról, hogy mi annyi időt töltöttünk együtt, amire mindkettőnknek szüksége volt.

- De hát ugyanúgy szeretlek! Nem azért nem kiabáltam, mint a múltkor!

- Tudom, hogy nem szeretsz kevésbé, ne aggódj. Én sem szeretlek kevésbé, de hamarosan elválnak útjaink. Addig azonban örvendjünk! Mostantól újra gyakran jövök majd, míg végleg el nem tűnök a fejedből. Nem kell keseregned utána sem, hiszen tudod, hogy én valójában mindig is a részed maradok...

- Tudom, Tóni, tudom! – teltek meg Severus szemei könnyel. Ezt igazából hangosan is kimondta, Raven pedig felriadt. A bátyjára nézett. Akkor tényleg itt van Kecske Tóni...? Jaj, de jó. Menjünk vissza aludni.

- Akkor hát most búcsúzom, de nemsokára újra látjuk egymást – folytatta Tóni. – Újra beszélgethetünk a terveidről, gondolom, nagyon várod már azt a tanácsadást.

- Hát persze hogy! Az RBF-eket már nem annyira, úgyis mindjárt el kell kezdeni tanulni rá, de remélem, jól fog sikerülni.

- Én bízom benned, de elsősorban ez a te dolgod – te is tudod.

- Rendben, köszönöm, Kecske Tóni.

- Akkor viszlát, Severus.

- Szia!

Severus felébredt, és felült az ágyán. Ekkor vette észre, hogy Raven is ébren van.

- Jó reggelt, Raven – köszönt neki. A lány felé fordult.

- Jó reggelt – ült fel ő is.

- Mikor keltél?

- Úgy... tíz perce. Csak még nem volt erőm kikelni az ágyból – nyújtózott ki Raven. – De még elég korán van, fél nyolc... mama csak nyolckor kezdi csinálni a reggelit.

- Addig kimehetnénk ugrálni. A múltkor úgyis rossz vége lett annak, hogy tele hassal szaltóztam...

- Szerintem elég szórakoztató volt, hogy Perselus bácsi még időben észrevette és elröptetett a mosdóba.

- Én is annak találtam – vigyorgott a fiú. – Álmodtál valami érdekeset?

- Hmm... nem emlékszem. Te? Éjjel mormogtál valamit, azt hiszem...

- Lehet, mert újra eljött Kecske Tóni! – pattant fel vidáman Severus. Raven csak lassan bólintott.

- És... mondott valamit?

- Persze! Korábban már említette, hogy egy idő után már nem fog látogatni. Kecske Tóni most azt mondta, nemsokára el fog tűnni, de még sokat beszélgetünk. Most még elég rossz belegondolni, hogy hamarosan nem lesz itt, de hát biztosan van még sok gyerek, akinek szüksége van efféle beszélgetésekre... nahát, ezek szerint bizonyos értelemben tényleg nőttem. Még egy éve is olyan fájdalmas volt, ha arra gondoltam, eltűnik... te mit gondolsz, Raven?

- Öh, várj egy kicsit – bámult bátyjára a lány. – Oké, behoztam a lemaradásomat... nagyjából. Szóval, öh... nos, gondolom a felnőttség egyik jele, ha másokat előbbre tartasz magadnál, vagy mi... habár akkor rengeteg mardekáros soha az életben nem fog felnőni...

- Hát, ez igaz. Hú, milyen izgi, nemsokára majd dolgozhatok! Persze addig még csodálatos éveket járunk együtt a Roxfortba, Raven! – ölelte magához a húgát.

- Most én is kicsit úgy érzek, mint te... Kecske Tónival. Nekem is elég rossz, ha arra gondolok, majd nem jársz velem egy iskolába.

- Ne aggódj, ez is biztosan változik. Aztán szünetekben együtt lehetünk... vagy mi lenne, ha tanár lennék... fel kell írnom a listámra! Akkor veled maradhatok!

- Ó, hát ez remek ötlet, de a te szempontodból biztosan remek ötlet? – bizonytalanodott el kicsit a lány. – És megmutatod majd a listát?

- Persze, de nem baj, ha csak a tanácsadás után? Nem azért, mert nem bíznék bennetek, hogy elmondjátok Per bá'nak, csak tényleg azt akarom, hogy hatalmas meglepetés legyen majd mindenki előtt.

- Jó, persze. És amúgy, Severus... ha már a jövőről beszélgetünk, el akarok mondani valamit. Illetve kérdezni. Szerinted túl sokat aggódom?

- Szerintem nem – rázta meg a fejét a fiú, majd lehuppant húga mellé az ágyra. – A többi elsőst is épp ennyire megviselte a tavalyi év, hát még szegény Ginny Weasleyt! Ő közvetlen érintett volt. És engem is nagyon aggasztott. Most Black azért nem zavar, mert tudom, hogy az összes tanár ellen nem lenne esélye, akármilyen őrült is.

- Aha... de figyelj, neked... nincs rossz érzésed, mikor előkerülnek a halálfalók? – bökte ki végül a szívét nyomó kérdést a lány. Meglepetésére Severus azonnal bólintott.

- Dehogynincs! Nyilván dühös vagyok, de ugyanígy dühös mindenki más, akinek elvették rokonait a halálfalók. Nagyon sok diák van a Roxfortban is, akinek a családja Tudodki uralmának áldozata.

Raven pár másodpercig szóhoz sem jutott.

- Oh... hűha, Sev. Egyrészt nagyon meglepődtem most ettől az oldaladtól... ezek szerint már négy személyiséged is van.

- Ugye, milyen menő? – villantott egy csillogós mosolyt a fiú, mire Raven nevetett.

- Másrészt meg én is pont erre gondoltam. Ha auror lennék, vagy valami, biztos nagyon ráállnék az ügyre, de most nem tehetek semmit, és ez nem is baj... mert Black csak egy a sok közül. És bízom a minisztériumban.

- Abban én is bízom. Na, látod, Raven, még mindig egyfelé jár az agyunk! – ölelte újra magához a lányt Severus.

- Oké, oké... - nevetett Raven. – Szóval összességében annyit akartam mondani, hogy szerintem sokat aggódom. Visszagondolva eddig nagyon sokat törődtem a problémákkal, a megoldással viszont alig. Azt hiszem, mostantól cselekednem kell, nem rágódni.

- Én ezt is nagyon érett gondolkodásnak tartom – tette fel a mutatóujját Severus nagyon komoly arccal, Raven meg elgondolkozva nézte pár pillanatig. – Mi az?

- Ja, semmi, csak most lement a fejemben, hogy ha bajuszod lenne, ezzel az arckifejezéssel tisztára úgy néznél ki, mint Perselus bácsi, pedig neki nincs is bajusza, akkor meg nem tudom, miért jutott ez eszembe... aztán meg az jutott az eszembe, hogy hogyan nézne ki Perselus bácsi bajusszal meg szakállal.

- Könnyen kideríthetjük! Lerajzoljuk.

- Csak ő meg ne találja... - nevetett fel Raven.