Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

1. Kezdet

Levettem az arcomat takaró fekete maszkomat, és elraktam a táskámba. A feltűnés még csak szóba se jöhet, ezért a napszemüvegemet is becsúsztattam az ingem zsebébe, majd megragadva a táska pántját, egy nagy sóhajt eleresztve megindultam a nyüzsgő embertömeg felé.  Tudtam, mit akarnak ott, elvégre ez a második otthonom, mégis nagy mosoly szökött az arcomra azzal a tudattal, hogy bár engem keresnek, én most szépen lassan besétálok mellettük.

A paparazzik, és a tévések mostanában szabadkezet kaptak, és még a kémkedést is vállalnák azért, hogy kiderítsék a szaftos pletykákat. Én vagyok a kedvencük, azonban nem adom olcsón magam. Csakis egy ember tudja, hogy ki vagyok, ez pedig a szerkesztőm, Kim Taehyung.

A világ túl korlátolt volt nekem, ezért én fogtam magam, és mintha csak fából lennének, utat törtem magamnak a felszín felé. A könyvek, amiket olvastam mindig elkalauzoltak egy olyan világba, ami más fejében született, és más ember gondolatában forrott ki, de egy idő után megfulladtam bennük. Egyedit szerettem volna, olyat, ahol tudom, mi fog történni, és amit én irányíthatok anélkül, hogy idegeskednem kellene.

Ezért kezdtem el írni. Eleinte csak füzetbe, de rájöttem, hogy az ujjaim sokkal gyorsabban tudják a billentyűt ütni, mint a ceruzát vonni, ezért megvettem életem első komolyabb laptopját, és megírtam egy olyan történetet, ahol tényleg bármi megtörténhet. Ahova tartozni akarok, amit én befolyásolok. Aztán, ahogy egyre több lett a fejezet, felmerült bennem egy gondolat. Mi lenne, ha másokkal is megosztanám ezt a képzetemet?

Nem gondoltam rá, hogy híres legyek, vagy, hogy szeressenek. Csak annyit akartam, hogy el tudjak kalauzolni pár embert abba a világba, ahova tartozom. Ami a fejemben létezik. Ezért megcsináltam a blogomat, természetesen álnévvel, és felraktam a történetet. Nem foglalkoztam a bal oldalon levő kis számlálóval, ami mutatja, hogy hány ember keresett rá, illetve olvasta el eddig a történetemet, ahogy a kommentekkel sem. Csak az volt bennem, hogy befejezzem, és lezárhassam.

Mikor ez megtörtént, csak akkor szembesültem a ténnyel, hogy már vagyunk egy páran az oldalon. Több tízezren kattintottak erre a történetre, és kommentáltak, hogy milyen jó lenne ezt papíron is látni, nem csak online. Nagyon jól estek ezek a kedves szavak, de nem vettem komolyan. Én, mint kiváló író? Ugyan. Én csak egy nagy gyerek vagyok, aki szeret eljátszani egy adott gondolattal, ami ebben a világban nem történhet meg.

Mivel én csakis olyan dolgokról írok, ami képtelenség. A tökéletes pasi, aki úgy néz ki, hogy már attól is összefut a nyál a szádban, ahogy mozog. Ráadásul hűséges, kitartó, és egyet akar:Téged. Tudom, hogy ilyen nem létezik, de most őszintén, ki az, aki nincs benne egy ilyen kalandban? Néha jó olyat olvasni, és egy olyanba beleképzelni magad, amiről tudod, hogy sosem lehet a tiéd, csak abban a pár órában, amíg hagyod, hogy a könyv elvigyen téged a világába.

Mikor felkerült az utolsó fejezet is, azt gondoltam, hogy itt a vége, és nincs tovább. Jó móka volt, sok embert megismerhettem, természetesen csakis a komment szekcióban, de ennyi. Aztán másnap reggel már csak azt vettem észre, hogy megnyitottam még egy dokumentumot, és már a  negyedik oldalt írom. Tovább csináltam, míg végül már a harmadik könyvnek mondható novellámat is feltettem. Az emberek imádták, én pedig boldog voltam, hogy örömöt szereztem ezzel másoknak.

Azonban, egy idő után kissé más témát kezdtem feszegetni. Páran kiemelték, mennyire részletes tudok lenni az ágyjelenetek szemléltetésénél, és kérték, hogy ha lehet, legyen a történeteimben több olyan. Rettenetesen kínos volt ezeket végigolvasni, de be kellett vallanom magamnak, hogy talán igazuk van. Soha nem volt egy férfi sem az életemben, még csókolózni se csókolóztam senkivel, azonban sok olyan filmet láttam, ahol elég jól ráfókuszáltak a dolgokra.

Azt gondoltam ,,Miért ne tudnám leírni?" - és elkezdtem. Írtam, ami csak kifért, ami az ártatlan és szűz lelkem legmélyén lapul, és eddig nem akarta, hogy felszínre törjön. Megírtam életem első pornókönyvét. És be kell vallanom, ezek után zavarodtam csak össze!

Az eddigi olvasóim kétszerese zúdult az oldalamra, és olvasta el, illetve fűzött hozzá véleményt. Élvezték, és azt kérték, mindenképp keressek meg egy kiadót, és csináljunk belőle rendes könyvet, mert ezeket a sorokat nem kéne veszni hagyni. Nagyon aranyosnak találtam a biztatásukat, de nem vettem komolyan.

Ekkor jött a képbe Kim Taehyung, a Pleasure kiadó főszerkesztője. A sok komment közül azonnal kitűnt, de én azt hittem, hogy be akarnak csapni, ezért elküldtem melegebb éghajlatra. Csak akkor hittem el, amit írt, amit láttam magam előtt, mikor az ál email címemre küldött üzenetébe leírta a telefonszámát, és kérte, hogy hívjam fel. Olyan hivatalosnak tűnt, hogy azonnal tárcsáztam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ő fogja felvenni. Találkozót kért tőlem, mégpedig az irodájában.

Sok minden történt azon a napon, én pedig minden percre emlékszem, mert akkor léptem be ebbe a világba. A követeléseit elfogadva nekem is volt pár kikötésem, mégpedig a teljes láthatatlanság. Nincsenek interjúk, nincsenek kicsi képek a könyvborító hátoldalán rólam, és végképp nem adhatnak ki személyes információt. Álnevet is kértem, és készen álltam rá, hogy ha megkérdezné, hogy mit, rögtön visszavágjak neki egy random névvel.

Így lettem Shayla. Van ebben a névben valami olyan, ami rögtön megfogott, amint megláttam. Nagyon ritka, olyannyira, hogy én még egy könyvben vagy filmben sem halottam még ilyen nevű főszereplőt, ezért lettem én az. Taehyung nem akarta hagyni, hogy kárba vesszen a tehetségem, ezért belement mindenbe, amit kértem tőle. Hamarosan mind a négy könyvem megjelent, de mondanom sem kell, melyik fogyott a leggyorsabban.

Amint kitették a polcokra, rögtön le kellett szednem a blogomról, sőt, meg is szűntettem azt az oldalt. Azóta nincs kapcsolatom az olvasóimmal, csak annyi, amennyit az utcán, vagy az egyetemen hallok. Iszonyat ijesztő, hogy a barátaim, a tanáraim, de még az idegen évfolyamtársaim is néha elengednek egy-egy mondatot a könyveimről, hogy mennyire szeretik. Én ilyenkor próbálok lapulni, és nem mondani semmit, nehogy lebukjak. De miért is félek? Soha, senki se fog rájönni arra, hogy én vagyok Shayla, mert nem engem szeretnek, hanem a műveimet. Azt imádják, ami a könyvben le van írva, és nem azt, aki írja. Hisz hogyan is szerethetnék azt az írónőt, akiről még csak az igazi nevét sem tudják?