Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

47. Újra

Másnap nem mentem be órákra, hanem inkább azon gondolkodtam, hogy mit kéne mondanom Jiminnek. Először is magamat kellett meggyőznöm arról, hogy tényleg ez az, amit én akarok, és ettől leszek boldog, még ha néha nehéznek is tűnik a dolog. Jimin segíteni fog, ahogy eddig is akarta, de ezúttal én mindent meg fogok tenni, hogy ez sikerüljön. Csak ez az idegesítő oldalam szűnne meg...

Nem szállok szembe se vele, sem pedig magammal. Mint ahogy azt ő is tette, én is le fogom küzdeni saját magam, és a félelmem, hogy utána megláthassam azt, amit ő már rég mutatni akar. Azt mondta, nem tudja mivel bizonyítani az igazát, illetve azt, hogy tényleg ennyire szeret, de szerintem már rég megtette. Igazából én vagyok az, akinek semmi bizonyítéka nincs arra, hogy ez fordított esetben is igaz. Elárultam őt, miközben ő küzdött értem, és még most is vár.

És ez a száz szerencsém. Hogy Jimin nem lépett tovább, hanem türelmesen várja azt a pillanatot, mikor rájövök minderre. Valószínűleg most nagyon ostobának tűnhetek, de akkor ez volt a legjobb ötletem, amit magam előtt láttam. Talán még most is félek egy kicsit ettől, tőle, a párkapcsolattól, de lényegében minden ember ezt érzi, még ha nem is ilyen erősen.

Megbízni valakiben a világ legnehezebb dolga, mert a bizalom nagyon szorosan összefügg az érzelmekkel. Ha elárulnak, olyan mérhetetlen depresszió tudja sújtani az elmét, ami rossz döntések felé is vezethet. Azonban ha az, akiben megbíztál, viszonozza ezt, a boldogságtól talán még a mellkasod is szétszakadhat. Én így látom a világot. Kicsit gyerekesen, és felnagyítva, de a lényeg, hogy most már értem.

Szeretném, ha ő lenne az, akiben feltétel nélkül megbízhatok, és remélem, én is ilyen támaszt fogok majd tudni nyújtani neki. Az úton már elindultunk, elvégre ő tudja a legféltettebb titkomat, míg én mindent, ami a lelkét még ma is nyomja a múltjában történt dolgok miatt.

Négy órakkor úgy gondoltam, hogy elég késő van ahhoz, hogy hazaérjen, ezért elindultam. Mire odaértem az összes körmöm letörtem, ráadásul a számat is elharaptam, ami még talán most is vérzik. Idegességem miatt már azon se lepődtem volna meg, ha út közben kihullott volna a hajam.

Bekopogtam a házba, de számítottam rá, hogy nem a férfi, hanem Ji Soo fog ajtót nyitni. Nagyot sóhajtottam, majd meghajoltam előtte.

- Rég láttalak, Soo Min. Gyere be. - mosolyodott el őszintén, és állt félre, hogy beengedjen a házba. Nem akartam sokáig itt maradni, de mégis úgy éreztem, hogy tartozom neki. Legalább egy bocsánatkéréssel.

- Sajnálom, hogy a tárgyaláson nem mentem oda hozzátok. Pedig jó lett volna előtte beszélni. Azt is sajnálom, hogy kitudódott ez az egész, ráadásul miattam..

- Ugyan Soo Min. - emelte fel kezét, és állított le. - Tudom, mi történt, Jimin elmondta. Nem haragudhatok rád egy olyanért, amihez semmi közöd. A te helyedben, ha nekem is ezeket mondták volna a rendőrök, én is így cselekedtem volna. Nincs ezzel semmi gond.

- És.. Jól vagy?

- Kicsit nehéz megszoknom, de igen. - bólintott, majd leült a székre, de én nem tartottam vele. - Jimin azt mondta, hogy ennek így kellett történnie. Szerintem mióta ez az egész elkezdődött, arra a napra várt, úgyhogy jó volt látni a felszabadultságát.

- Tudom, hogy Jiminnek ez fontos volt. Csak tudni akartam, hogy te, hogy érzel ez iránt, mivel... Nem tudom az okát, de valamiért nagyon ragaszkodtál ahhoz a férfihez. - tátott szájjal hallgatta, mit mondok neki, majd elmosolyodott, és leszegte a fejét.

- Reménykedtem. Attól féltem, hogy ha elengedem őt, akkor egy szép napon majd ugyan azzá fog vissza változni, akibe beleszerettem. Akinek szültem egy fiút...

- Sajnálom, ezt az egészet.. Nem ezt érdemelted volna. Mi lesz a munkáddal? - miért beszélgetek vele úgy, mintha a legjobb barátnőm lenne? Ezek olyan kérdések, amiket normál esetben még csak kigondolni se mernék, most pedig minden további nélkül faggatom. Mégis mi van velem?

- Keresni fogok egy olyat, ahol rendesen fizetnek, különben elúszik a ház. De ez nem megy olyan könnyen. - felnézett rám, é n pedig bólogattam, de ekkor felpattant, majd betolta a széket a helyére. - Megint csak fecsegek itt, és feltartalak. Biztosan Jiminhez jöttél.

- Igazából veled is beszélni akartam. Ő itthon van már?

- Nem, most egy darabig nem lesz itt.

- Mi? Elutazott? - lepődtem meg. Amilyen szerencsétlen vagyok, bármit el tudok most képzelni az élettől, csakhogy ne engedjen a férfi közelébe kijavítanom a hibámat.

- Dehogy. Csak nekifogott kitakarítani a házát. Lehet nem mesélte, de régebben vett magának egyet, csak miattam nem akart elköltözni. De most... Hogy rendeződtek a dolgok, elkezdte kitakarítani, illetve bepakolni. - a hűtőhöz ment, levette a mágnesen tollat, illetve tépett egy cetlit, majd felfirkantott rá valamit, és odaadta. - Menj, látogasd meg. Ha elmész az utca végéig, ott jobbra kell fordulnod, és onnan már megtalálod.

- Köszönöm. - elköszöntem, és elindultam arra, amerre mondta. Még jó, hogy leírta a címet, mert ez az út rettentő hosszú volt, és nagyon sűrűn voltak a házak. Jiminnek persze volt esze, direkt egy olyat vett meg, ami nem közvetlen a járda előtt van, hanem a telek közepe felé, így fel tud lélegezni a többi háztól, ráadásul sokkal kevésbé érezheti úgy az ember, hogy figyelik.

A ház előtt nagy levegőt vettem, majd bekopogtam, de mivel a harmadik próbálkozásomra se jött semmi válasz, így a csengőt is igénybe vettem. A hangja valami rettenetes volt, ráadásul hangos is, így még ha Jimin valamilyen oknál fogva nem is lenne itthon, még ott is meghallaná, ahol épp van.

Mikor kinyitotta az ajtót, még mosolygott, gondolom mindenkire számított, csak rám nem, azonban amint meglátott, elképedve fedezett fel, és komolyodott is el egyben.

- Bocs, ha zavarok.. Beszélhetnénk? - kérdeztem pár másodperc után, mikor észrevettem, hogy ő nem fog megszólalni. Én jöttem ide, hogy helyrehozzam a dolgainkat, nem az ő feladata a kezdeményezés. Egyszerűen csak annyira lefagytam, mikor megláttam, hogy még pislogni se tudtam.

- Persze. - válaszolta szelíden. Hangja bársonyosan simogatta a hallójárataimat, amitől a szívem egyre szaporábban kezdett dobogni.

- Ne haragudj. - fordultam a férfi felé, aki mögöttem volt, és becsukta az ajtót. Ő is így tett, hogy a szemembe nézhessen, de nem mondott semmit. Várt. - Igazából még csak mentségem sincs, erre az egészre. Az a levél, amit írtál, ráébresztett arra a sok dologra, amit értem tettél, és amiket értem tennél, még most is. Attól féltem, hogy én ezt nem fogom tudni viszonozni, és nem akartam, hogy miattam rokkanj bele a kapcsolatunkba, ezért gondoltam rá, hogy ha elengedsz, könnyebb lenne mindkettőnknek, de.. Már én is látom, hogy ha nem vagy mellettem, milyen életem lenne. És én nem akarom azt. - néztem fel ismét rá, hogy legalább az arcát meglássam, hátha le tudok olvasni róla valamit, de nem volt időm erre.

Hirtelen termett előttem, és tolt el egészen a falig, miközben ajkaival heccelte az enyémet, hogy mikor hátam koppan a hideg felületen, teljesen birtokba vehesse. Mohó volt, és akaratos, egy cseppnyi finomság sem volt benne. Egyik mozdulatában sem.

Karomról tenyerét lesimította a combomig, ahonnan felcsúszott a fenekemre, de csak addig, amíg felemelt. Lágyan nyomta meg a lábam, ezzel ösztönözve arra, hogy kulcsoljam köré, amit szinte nem is kellett volna, mert a félelemtől rögtön ráfonódtam. Kezem a nyakába, a lábam pedig a derekára.

De ő nem hagyott. Nyelvével vadul térképezte fel a számat, miközben néha megvárta, néha pedig teljesen lehagyta az én ízlelőmet, hogy ezzel is csak húzhasson. Hol ajkával, hol pedig fogával húzta meg alsó párnámat, amik már lüktetve kívántak többet a férfitől. Nem tudtam felvenni ezt a hevességét, így hagytam, hogy azt tegye, amit jónak lát. Mert élveztem. Ez a kis idő nélküle, az érintése nélkül nagyon soknak tűnt. Még csak rá se akartam nézni, hogy ne legyen fájdalmas, de ezt szavakba se tudnám önteni, mekkora boldogság. Visszafogadott, én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ne kelljen ezt még egyszer eljátszanunk.