Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

28. Nélküled

Ott voltam, de ő nem jött el. Kihagytam az első órát, és a kérése ellenére nem akartam békén hagyni. Szerettem volna, ha nem egyedül néz szembe azzal, ami vár rá, de mikor már kilenc is elmúlt, feladtam a reményt, hogy eljön, és visszamentem az egyetemre. Young Mi mit sem tud az egészről, Soo Min nem avatta be, amit meg is értek. Túl gyorsan történtek a dolgok, és ideje sem volt rendesen felfogni, vagy feldolgozni. Meg sem lepődtem, hogy aznap nem jött be.

Otthon anyám valamilyen oknál fogva nem volt a házban, ezért elmosogattam, és kiteregettem, amint lejárt a gép. Ez az egyetlen házimunka, amit nem szeretek, de ha látom rajta, hogy fáradt, segítek neki. A hűtő üres volt, ráadásul nem volt előkészítve semmi, ami arra adna választ, hogy mi lesz a vacsora. Átöltöztem egy kényelmesebb szerelésbe, majd elindultam a bolt felé, a hűtőn hagyott listával a kezemben.

Egész végig Soo Min járt a fejemben. Ha most meglátogatnám.. Vajon megharagudna? Tudom, hogy egyes embereknek ilyenkor időre van szüksége, és magányra, de nekem még a gondolata sem tetszik annak, hogy egyedül hagyjam. Mi van, ha megint óvatlan lesz, és valami baja lesz? Ha nincs ott vele senki, akkor temérdek gondolat be tudja fúrni magát a fejébe, és láttam már olyat, hogy a magány taszított embereket a halálba. Talán szóljak Taehyung-nak?

Nem hiszem, hogy kellene, elvégre ha tényleg olyan rég óta barátok, akkor csak meglátogatja rendszeresen. Vagy ha nem is megy át, legalább beszélnek. Lehetett volna annyi eszem, hogy megkérem, adja meg a telefonszámát. Kérjem el Young Mi-tól? De mégis mit mondjak neki? Nem tudom elképzelni, mit válaszolna, ha meglátná, hogy én írtam rá. Egyszerűen csak hagyjam rá?

Annyira gondolkoztam, hogy észre se vettem a zöld lámpát, ami már villogni kezdett. Ismét pirossá vált, így várnom kellett még pár percet, hogy átmehessek. Nem túl egészséges, hogy minden gondolatom körülötte forog, de nem tudok mit tenni ezzel, ha aggódok valakiért. Kiskoromban, mikor iskolában voltam, anyámmal volt ugyan ez.

A dolgozatok, és a füzetem felett görnyedve egyre csak arra gondoltam, hogy mi lehet vele, vajon apa hazaért már-e, és csak reménykedni tudtam, hogy nem fogja ma is bántani. Tudtam, hogy nem tudok mit tenni érte, elvégre kicsi voltam még, de egy idő után megnyugtatott a tudat, hogy ha megpróbálom megvédeni, én kapok helyette. Nem mondom, hogy ezért, de részben ez is közrejátszott, hogy most erős lehessek.

Anyám miatt kezdtem el edzeni, mind a teremben, mind otthon, este, mikor azt hitte, már alszok. A testem nagy átalakuláson ment keresztül, de engem csak az érdekelt, hogy lehessek olyan erős, aki megvédi a családját. Amit az anyja alkot.

Régebben jól elvoltam apámmal. A közös vacsorákra még mindig emlékszem, mikor fejvesztve nevettünk valamit, amit a tévében hallottunk. Nálunk a fő étkezésekkor kötelező volt valami alapzaj, ami általában a tévé volt. De ez elmúlt.

Apámat kirúgták, és ez akkora nyomot hagyott benne, hogy az alkoholhoz fordult. El sem tudom képzelni, hogy lehetséges az, hogy alkoholista, de minden nap bejár dolgozni, és nincs rá panasz. Pedig egy részeg ember sok mindenre képes. Lehet, hogy ez azért van, mert itthon kiéli magából azt, ami felgyülemlik benne, ott pedig tud dolgozni. Utálom.

Mikor megkapta ezt a munkáját, még éjjel is dolgozott, hogy oda jusson, ahonnan kirúgták. Rögeszméjévé vált, de a végén elérte, ám ekkor már olyan szinten elvette az alkohol az eszét, hogy erőszakosabb lett. Anyám hirtelen nem tudta hova tenni ezt a nagy változást, és hetekig csak zokogott, azt kérdezve ,,miért csinálod ezt velem?" Azonban apa, a sok bántás - mind fizikai, mind lelki értelemben - ellenére, sosem mondta azt anyámnak, hogy menj el. Hogy hagyja itt, mert nincs rá szüksége. Mondott neki minden egyebet, de ezt soha. Régebben reménykedtem benne, hogy ez az egyetlen szikrája a reménynek, hogy meg lehet menteni, és ha egyszer leteszi az alkoholt ugyan az az apuka lesz, akire én emlékszem, de mára már felnőttem. Nem hiszem a csodákban.