Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

19. Aggodalom

Jimin monoklija a napok múlásával egyre halványabb lett, de ez sem tudta kitörölni a fejemből, hogy vajon mi történhetett. Első dolgom volt megkérdezni Taehyungot, hogy jól van e, még magam sem értem, hogy miért. Nem verekedhetett össze vele, mert nem volt indítéka rá. Tiszta hülye vagyok.

Sokkal komorabb, és befelé fordulóbb lett azóta, hogy ott van a seb a szeme alatt. Már nem beszélget velünk, csak ha kérdezünk valamit, de akkor is elég kedvetlenül. Mosolyogni alig látom, ráadásul amint kicsöngetnek elhúzza a csíkot, mintha sietne valahova.

Mivel arra kért, hogy ne firtassam, így nem is tudtam vele mit kezdeni, elvégre attól féltem, hogy ha elkezdenénk szemtől szembe egy komoly beszélgetést, végig a monokliját figyelném, amivel felidegesítem. Inkább hallgattam ott mellette ülve, és jegyzeteltem.

A mai sem volt egy különleges nap, ugyan olyan, mint a többi, mégis, valahogy unalmasabb. Az órák, amik általában pörögnek, és érdekesebbnél érdekesebb tényekkel tömik meg a fejünket, most olyan agyzsibbasztónak hatott, hogy majdnem elaludtam. Még csak tíz óra lesz, de már leragadnak a szemeim, olyan álmos lettem, ami egyet jelenthet: Kávét.

- Lemegyek egy kávéért. - szóltam Young Mi-nak, aki épp egy hatalmas hőlégballont rajzolt a füzete sarkára. Bólintott, de nem hiszem, hogy felfogta, ezért legyintettem, és kimentem a sorból. Jimin is felállt, majd mellém szegődött, és lenézett rám.

- Megyek veled. Engem is lefárasztott ez az óra. - mosolyogva indultam el vele a folyosón a büfé felé, hisz az automaták is ott vannak. Nem szóltunk egymáshoz, mégis jól esett, hogy ismét észrevesz, és hajlandó velem lenni. Eddig olyan érzés volt ez a csendszünete, mintha haragudna rám.

Kivárva az italomat, rögtön belekortyoltam, és élveztem, ahogy a forró kávé lecsordogál a torkomon. Jiminé valamiért tovább tartott, a gép úgy gondolta, hogy nem akar tejet adagolni a pohárba, ezért két percig ott dekkoltunk. Én nagyban szürcsölgettem, ő pedig türelmetlenül kopogott a gépen, miközben az dolgozott.

Mire ő is kézbe kapta az italát, én már majdnem megittam. Ahhoz képest, mennyit szokott segíteni, most valamiért nem érzem azt az energiát, és felszabadultságot, amit a koffein adni tud. Fáradtságom csak növekedett, ráadásul egyre nehezebbek lettek a végtagjaim, és mire a lépcsőhöz értünk, szédülni kezdtem. Nem szóltam Jiminnek, csak fokozatosan lemaradtam tőle. A korlátnak dőlve próbáltam egyenletesen lélegezni, hogy visszanyerjem a látásom, de a világ egyre jobban forogni kezdett velem, én pedig már nem tudtam tartani magam.

Lecsúsztam a korlát mentén a lépcső mellé, de még mindig kapaszkodtam, így elég hülyén nézhettem ki. Lehunytam a szemem, mert nem láttam semmit, csak fehér és fekete pacákat, amik egy idegesítő játékot űzve bekebelezték egymást, a hatalomért versengve. Nem hallottam semmit, és mintha a testem felemelkedett volna a talajtól. Már nem éreztem a hideg földet, de nem tudnám leírni az érzést, ami felváltotta ezt.

Nagyon féltem, és abba kapaszkodtam, ami épp a kezem ügyébe került, legyen az bármi. Fogalmam sem volt, mit történik velem. Annyira koncentráltam, hogy ne ájuljak el, hogy ez felemésztette minden energiámat, így már azt se vettem volna észre, ha ismét látok, elvégre a szememet még mindig szorosan lehunyva tartottam.

Ahogy kezdett kitisztulni a kép, egyre több hangot hallottam, amik a közelemből jöttek. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de még nem voltam annyira jól, hogy felismerjem, kik beszélnek. A szemeimmel még mindig pacákat láttam, de a kép, hogy hol vagyok már kezdett kirajzolódni. Egy idegen férfi ült mellettem, miközben a kezemen enyhe nyomást éreztem. A vérnyomásmérő annyira rászorított a karomra, hogy felszisszentem. Lehet, hogy még túl érzékeny vagyok a külső ingerekre, de ez így úgy hatott rám, mintha azzal büntetne a doki, hogy direkt szorosabbra húzta.