Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

27. Ilyen csak a mesékben..

Egész nap őt figyeltük. Minden apró rezdülésére felkaptuk a fejünket a mellettem ülő lánnyal, mintha készenlétben lennénk a kitörni készülő Soo Min-re. Rettenetes volt a tudatlanság, ami csak tovább emésztette a lelkem, mikor el kellett mennem az utolsó három órámra, ami nem velük van. Imádkoztam, hogy eközben Young Mi tegyen valamit. Menjen oda, kérdezze meg mi a baja, nyugtassa meg, mindegy, csak ne kelljen azt látnom, amit most. Még ha csak egy kis magányra is volt szüksége a mai nap, akkor is fáj azt látnom, hogy semmibe veszi az életet.

A tegnapi nap megismételte önmagát. Amint kicsöngettek kirobbantam a padból, és rohantam a másik terembe, hogy még ott érjem a lányt. Mikor be akartam menni az ajtón, belebotlottam Young Mi-be, aki felnézett rám, és megrázta a fejét.

- Nem akar beszélni. - szegte le a fejét, és haladt el mellettem a kijárat felé. Benéztem a terembe, de Soo Min még mindig ugyan ott, ugyan abban a pozícióban ült, ahogy reggel is. Sóhajtottam egyet, és csendben megvártam, amíg mindenki elhagyja a termet, majd felmentem hozzá, és felé fordulva leültem mellé. Nem szólaltam meg, csak vártam.

Nem idegesíteni akartam, hanem tudatni vele, hogy még ha most meg is haragszik rám, én itt leszek vele, mint egy barát. Egy barát, aki kicsivel többet érez annál, de nem akarja túl hevesen kimutatni, nehogy elüldözzön maga mellől.

Pár perc után, ami nekem egy évezrednek tűnt, felsóhajtott, hátra döntötte magát, és kisöpörte tenyerével az arcába hullott tincseit. Szemei tiszták voltak, de duzzadtak is, mint aki sírni készül. Vagy már sírt.. Keze enyhén remegett, szinte alig észrevehetőn, ajkai pedig megállás nélkül lefelé görbültek, de ő ennek ellenére mosolygott, míg maga elé bámult.

- Milyen a kapcsolatod anyukáddal? - szólt végre hozzám, aminek én annyira megörültem, hogy egy pillanatra nem is érdekelt a kérdése, nyomban válaszoltam.

- Jó. Jól kijövünk mai napig.

- Az jó lehet. - bólintotta egyszerűen.

- Történt valami? - megint csak bólintott, majd rám nézett.

- Meghalt. - felelte könnyedén, amitől megrökönyödtem. Tekintetével sakkban tartott, várta, mit fogok rá reagálni, de meg kell mondjam, nem tudtam mit. Ültem, és hallgattam, ahogy a fejemből elszáll minden gondolat, és csak egy mély, búgó hang marad, ami egyenlő a semmivel. - Még tegnap. Soo Bin jött szólni, hogy menjek el vele a kórházba. Vettek tőlem vért.

- Miért?

- Anyámat egy betegség vitte el. Ki kell vizsgáltatnunk magunkat, hogy nem örökítette-e át ránk. Soo Ho tiszta, átküldte a dokinak a leleteit, már tegnap. Nem siette el a dolgokat.

- Szóval, most oda kellene, hogy menj? - halkan bólintott. Miért érzem azt, hogy a betegségtől való félelme nagyobb, mint az édesanyja iránti gyásza? - Soo Min. Nem jöttetek ki jól édesanyáddal?

- Még, hogy jól! - nevetett fel gúnyosan. Ujjait ökölbe szorította, alig bírt már magával. Dülöngélni kezdett előre és hátra, mint aki el akar ájulni ülve. Vagy mint aki ki akar törni, de visszafogja magát... - Utáltam! Egyszerűen mondva, gyűlöltem! Ahogy ő is engem!

- Ne mondd ezt, biztosan nem így volt.

- Nem tudsz te semmit Jimin! Már akkor utált, mikor megszülettem bassza meg! Mindenért én voltam a hibás, minden miatt fizetnem kellett, minden kis apróságon felhúzták az agyukat, és kiabáltak velem. Egy gyerekkel! De még ha ez nem lett volna elég, Soo Ho-val is ugyan ezt csinálták! Lényegében a bátyám nevelt fel, mert ők képtelen voltak. Azt se tudták mi van velünk, az se érdekelte volna őket, ha az utcán maradnunk este! Aztán puff, varázsütésre megszületett Soo Bin, és vele együtt a szeretetük is. De csakis iránta! Ő volt az aranygyerek, akinek mai napig nyalják a seggét! Pedig semmiben sem különb, mint mi! Most meg képes volt itt hagyni őt, mikor tudta, mennyire ragaszkodik hozzá, mert elkényeztette. Remélem a pokolba jutott!

Csapkodta az asztalt, üvöltött, dühöngött, a végén pedig már dadogva vékonyodott el a hangja, és zokogott fel. Rögtön érte nyúltam, hogy magamhoz húzzam, és most nem is ellenkezett. Vállamba temette a fejét, és tompán ordítani kezdett. Így adta ki magából azt a fájdalmat, amit most érzett.

Szörnyűségeket mondott, amit végighallgatva megértem, miért érez úgy, ahogy, de szerintem csak azért mondta, hogy nem szereti az anyját, mert dühös. Rettenetesen mérges, és fél. Fél, hogy mi lesz ezek után. Abban is biztos vagyok, hogy egy része mindig is vágyott arra az anyai jóságra, amit nyújtani tudnak a gyerekeiknek, de most, hogy elvesztette, összetört benne ez a számára már láthatatlan remény, és ez is arra készteti, hogy sírjon. Ingembe kapaszkodva zokog hol elfojtva a hangját, hol pedig elengedve magát, ahogy neki könnyebb.

Én pedig nem tehetek semmi mást, csak ülök előtte, és simogatom, hogy előbb megnyugodjon. Valamilyen szinten át tudom érezni a fájdalmát, mert én is hasonlót érezhetek anyámmal kapcsolatban, de az enyém nem ekkora. Én csak attól félek, hogy apám egyszer súly sebeket fog rajta okozni, ami a vesztét hozza majd rá. Ha anyám kórházba kerül miatta, lesz ami lesz utána, de feljelentem.

- Említetted, hogy ki kell vizsgáltassátok magatokat. Elmegyek veled.

- Nem kell. Biztos van jobb dolgod is a kórházasdi játék helyett. - valahogy visszatért az a csipkelődő erős személyiségű lány, akivel akkor találkoztam, mikor szemtől szemben álltak OhMa-val. Elhúzódott tőlem, majd egy zsebkendőt előkaparva a táskájából megtörölte a szemét és az orrát.

- Szóval, indulhatunk? - adtam finoman a tudtára, hogy nem fog tőlem megszabadulni. Kissé meglepődött, majd megingatta a fejét, de a végén bólintott, miközben felvette a táskáját. Nem akarom magára hagyni, pláne ezek után nem. A végén még nem figyelne, és elütné egy kocsi, vagy kirabolnák. A többire nem is merek gondolni.

Az úton végig mellette jöttem, de nem fogtam meg a kezét. Párszor összeért a bőrünk, de olyankor inkább zsebre vágtam, hogy ne uralkodjon el rajtam a kísértés. Látszott rajta, hogy a gondolatai nem ezen a bolygón járnak, én pedig nem akartam kellemetlenséget okozni neki. Elég lesz az, amit a kórházban hallani fog.

Szinte rögtön fogadták őt, és mivel én vele érkezte, az orvos megengedte, hogy bemenjek a szobába, ami félig iroda, félig vizsgáló volt. Mint a gyerekorvosnál.. Nyomasztó.

- Megvizsgáltuk a véreteket. - kezdett bele az orvos. - Anyátok egy úgynevezett ,,húsevő-baktérium-fertőzésben" szenvedett, amit aktivált a Streptococcus A baktérium, és ezért lett halálos kimenetelű. Későn vettük észre az ellenőrző vizsgálatok kihagyása miatt, így már nem lehetett megmenteni.

- Azt mondja kérem, ami ránk tartozik. - szólalt fel Soo Min, meglepve az orvost, aki köhintett, és a kezébe vette a leleteket.

- Az öcséd tiszta. Rajtad azonban szeretnénk elvégezni még pár tesztet, mert a vérképed alapján esélyes, hogy te is fertőzött vagy. Még nem támadta meg a baktérium a szervezeted, ezért könnyen gyógyítható, és utána már nem lesz semmi bajod belőle. - Soo Min megértően bólogatott a doki minden szavára, én pedig azt se tudtam, hogy hol vagyok. Soo Min beteg? És ha most nem hal meg az anyja, nem is derül ki, csak akkor, mikor már megfertőzte, és haldoklik? - Holnap be tudnál jönni? Kikérünk az egyetemről, és ellenőrizzük pár értékedet.

- Persze. Mikorra?

- Reggel nyolc. - a lány bólintott, és felállt. Elköszönt a dokitól, és sietősen végigszambázott a folyosón, a kijárat felé loholva.

- Soo Min! Állj meg!

- Menj haza Jimin! Kérlek. Hagyj most békén. - megálltam a járdán, és néztem, ahogy szemét törölgetve egyre csak távolodik tőlem, majd pont elérve a buszt felszáll rá. Miért történik ez?