Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

38. ....Vagy mégsem?

Jimin pov's

Mikor megláttam, hogy az ajtó nyitva van, futni kezdtem. Beérve a házba, rögtön a konyhába léptem, de amit ott láttam, attól végigfutott rajtam a hideg. Az ijedtségem, a dühöm, és a félelmem egyszerre vetült ki, mikor megütöttem apámat, hogy végre elengedje anyám nyakát, aki már alig volt magánál. Elterült a padlón, és szerencsére nem is mozdult meg többet, így tudtam foglalkozni a köhögő nővel.

- Anya, jól vagy? - eltolta a kezem, amivel érte nyúltam, megrázta a fejét, majd mivel beszélni még nem tudott, a heves köhögés miatt, a konyha másik részébe mutatott. Soo Min ott feküdt, véres fejjel és tenyérrel a földön. A fejem zsongani kezdett, a szívem összeszorult, és kezdett teljesen eluralkodni rajtam a pánik, mikor a lány nem ébredt fel a hívásomra.

Rögtön elővettem a telefonom, és tárcsáztam a mentősöket, de nem akartam, hogy bejöjjenek, és meglássák ezt a felfordulást. Mikor hallottam, hogy a közelben vannak, kivittem Soo Min-t, aminek nyilván nem örültek, de most ezzel nem tudtam foglalkozni. Anyámat is beültették a kocsiba, mivel meglátták az arcán éktelenkedő foltokat, és a bal karján levő kisujját, ami már teljesen ellilult.

Engem is felengedtek hátulra, így végig ott lehettem, és foghattam Soo Min kezét, amíg beértek velünk a kórházba. Az orvosok rögtön elvitték tőlem mind a két lányt, én pedig egyedül maradtam a folyosón. Percenként álltam fel, mert nem bírtam ülni, aztán fel alá járkáltam, míg végül megint helyet foglaltam, mert a sétálástól csak még idegesebb lettem.

Éveknek tűnt az a fél óra, amit egyedül töltöttem, a kétségeim között. Hogy hagyhattam őket ott? Tudhattam volna, hogy ma haza fog jönni, én mégis elmentem, és egyedül hagytam őket. Ha nem teszek így, megvédhettem volna, és nem lennék itt.. Nem kellene azzal szembenéznem, hogy Soo Min megsérült miattam. Hogy anyámat ismét sebek borítják.

- Jimin? - hallottam meg egy ismerős hangot. Felálltam, hogy köszönthessem a felém igyekező orvost, aki nem volt más, mint Shin Jong In. - Veled van Kwang Soo Min?

- Igen.

- Anyukádnak nincs komoly baja, csak eltörött a kisujja, amit nem igazán értek hogyan, de nem bírtuk kiszedni belőle.. - kezdett bele. - A lánynak viszont.. Nagyon szerencsétlenül esett. A fején levő sebet összevarrtuk, de szerintem agyrázkódása is van, ráadásul megzúzódott a csuklója. Jimin, van valami, amiről tudnom kellene? Az arca fel van dagadva, és ez biztosan nem allergia, mivel csak az egyik oldal. Anyukádnak pedig lila csíkok vannak a nyakán.. Nem akarok sötétben tapogatózni, ezért nem is gondolok semmi rosszra.. De ha segítség kell. .

- Tudom, Jong In. És köszönöm. De hidd el, megoldom.

- Rendben. Már biztos kijöttek tőle a nővérek, bemehetsz meglátogatni őket. - megveregette a vállamat, bíztatás gyanánt, majd elhaladt mellettem. Rögtön elindultam a szoba felé, és mikor benyitottam, egy megkönnyebbült sóhajt eresztettem ki a tüdőmből, ami már nagyon kikívánkozott. Anya ott ült Soo Min mellett, aki még ájultan feküdt az ágyon. A fejére egy nagy fehér gézlap volt ragasztva, hogy eltakarja, és megvédje az összevarrt sebet. Az arca tényleg meg volt kicsit dagadva, gondolom azért esett el, mert apám őt is megütötte. Amikor pedig tompítani akart az esésén, beverte a csuklóját is. Rossz ránézni, olyan lila.

- Ne haragudj anya.. Ez az én hibám. - léptem mellé.

- Nem, inkább az enyém. Gondolhattam volna, hogy ő olyan, mint te. Mikor látta, hogy apád közeledik felém, ellökött, és ő kapta helyettem. - ezek szerint, ha Soo Min nem menti meg anyámat, akkor most ő ülne itt mellettem, anya pedig az ágyon. - Jimin, megtennéd, hogy lemész, és hozol valamit inni? Ha felkel, biztosan szomjas lesz. - bólintottam a kérésére, majd gyors léptekkel elindultam a folyosón.