Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

37. Boldog karácsonyt...

Reggel én keltem fel hamarabb, így lementem, és kihasználva, hogy Jimin még mélyen alszik, és elővettem öt tojást a hűtőből. A rántottát még úgy ahogy megcsinálom, de csakis azért, mert imádom. Egyszerű, de mégis laktató, könnyen elkészíthető és gyors.

Tudtam, hogy a mai nap mind a kettőnknek lazázós lesz, elvégre tíz óra van, nekem pedig nincs már kedvem bemenni. Gondolom Jiminnek se lesz, ha felébred. Megterítettem, majd vágtam két szelet kenyeret, miközben megfogadtam magamnak, hogy ezentúl szeleteltet fogok venni.

Nem tudom, hogy én voltam akaratom ellenére hangos, vagy csak az éhes gyomra ébresztette fel, amihez elért a tojás illata, de felült, és a szemét kezdte dörzsölgetni. A kanapéhoz sétáltam, majd rátámaszkodtam a háttámlára, és lenéztem az ébredező férfira.

- Jó reggelt. Kész a kaja.

- De én még álmos vagyok.

- Nem, te másnapos vagy. Csinálok majd egy teát. - bár nem hiszem, hogy attól jobb lesz.

Nyomott fejjel feltérdelt, felém fordult, majd kinyújtotta a kezét, és integetni kezdett, hogy odamenjek. Beadtam a derekam, és elé álltam, amit ő kihasználva magához húzott, fejét a kulcscsontomhoz bújtatta, kezeivel pedig olyan szorosan tartott, mintha attól félne, hogy elmegyek. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon mikor fog dorombolni, és elkezdtem játszadozni a gondolattal. Hajába vezettem ujjaimat, és simogatni, rendezgetni kezdtem kócos tincseit, amit egy jóleső sóhajjal díjazott.

- Jó lenne minden nap erre kelni. - jelentette ki. Elengedett, majd egy gyors csókot nyomott a számra, hogy utána elindulhasson a konyha felé. - Hogyan találtál meg?

- Igazából, te jöttél hozzám. A buszon kaptalak el, és... Mivel már elindult, gondoltam ide hozlak. De örülök, hogy itt voltál.

- Miért? Csak nem mellettem aludtál? - húzta pimasz mosolyra ajkait, mire megráztam a fejem.

- Megírtam a történetet.

- Nocsak. Mi történt? - már épp nyitottam volna válaszra a számat, mikor elharaptam a mondat elejét, és inkább lenyeltem a levegőmet, beszéd helyett. Kissé talán elpirulva pillantottam le a rántottámra, aminek már csak pár falatja díszelgett a tányéromon. - Soo Min. Mi történt?

- Csak.. Magunkra ismertem. Nem tudom miért. - nem kérdezett többet, csak jókedvűen befejezte a reggelit. Néhány másodpercekre felpillantottam rá, de csakis azért, mert az az őszinte mosoly, ami ott ragyogott az arcán, engem is jókedvre derített. Talán annak mondhatnám, mikor büszke valamire, vagy valakire, és arra mosolyog így.

-------------------------------

- Nahát! Idejét se tudom, mióta nem láttam normális karácsonyfát! - csodálkoztam el, az előttem álló, bár apró, de mégis fénylő díszekkel pompázó kis növényt. Jimin anyja nagy szemekkel, és egy sejtelmes mosollyal firtatta, mennyire letaglóztam tőle. Rögtön felálltam, és enyhén meghajoltam, hogy elnézést kérjek a hirtelen viselkedésváltozásomért. Nem tudom mi ütött belém. Egyszerűen csak jó volt látni.

Végre vége a sulinak, legalábbis egy időre, amíg tartanak az ünnepek. Jiminnel már alig vártuk, hogy szombat legyen, és átmehessek hozzájuk, de nekem voltak előtte még harcaim. Mind magammal, mind pedig az előadással, amitől teljesen letargiába estem.

Csütörtökön be sem akartam menni az egyetemre, Young Mi-nak úgy kellett végigcibálnia az úton - mert persze pont akkor találkoztunk össze - mintha elrabolna. Jimin pedig nemhogy mellém állt volna, még segített is a lánynak azzal, hogy nem engedett kimennem, még mosdóba se. Csakis akkor, ha Young Mi is jött velem, aki köztudottan lusta az ilyenekhez. Kivéve ha neki kell.