Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

18. Fájdalmak

Jimin beállt a sorba, és elment a kamerásokkal együtt. Nem tudtam mire vélni azt a csalódottságot, amit az arcán láttam. De jelenleg nem is tudtam ezzel foglalkozni, elvégre megint egyedül maradtam Taehyung-al.

- Te teljesen megőrültél?! - fordultam felé, és le akartam keverni neki egy pofont, de bízva a reflexeiben, már várt rám, így megragadta a csuklómat, hogy a tenyerem ne érhessen az arcához.

- Gondolkozz kicsit. Én kértem őket, hogy hagyjanak békén, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel ha meglátnak az utcán, nem fognak lerohanni.

- Nem, Tae. Te gondolkozz! - vágtam vissza. - Tudod mi történne velünk, ha kiderülne, hogy ,,szakítottunk"? - emeltem fel a kezem, hogy szemléltethessem ujjaimmal a szót. - Engem azért utálnának meg, mert pont te dobtál ki, és biztos nem bírtál elviselni, téged meg azért, mert nem tudtál magad mellett tartani egy egyszerű nőt!

- Túl sokat képzelsz bele. A magán életünk nem tartozik senkire. Mint ahogy azt az előbb is mondtam, nem fognak zaklatni téged ezzel. - nagyot sóhajtva hagytam ott a férfit, és mentem vissza a terembe, a cuccaimért. A napnak vége volt, én pedig haza akartam menni. Valahol megértettem, amit mondott, és az igazát is, de meg kell értenie, hogy nagyon nagy felelőtlenség volt egy ilyen kinyilvánítania.

Elég lett volna, ha megvárja, amíg megszólalok, és elmondom nekik az igazat. Elvégre abba nem köthetnek bele, hogy Taehyung-al szeretném csinálni az interjúmat a szakdolgozatomhoz. Nagyon mérges voltam, és semmi másra nem vágytam, mint egy kávéra, és egy forró fürdőre. Azonban mikor befordultam a terembe, rögtön megtorpantam, mivel majdnem nekiszaladtam Jiminnek. Ő is épp távozni készült, ahogy látom, még mindig eléggé furcsa fejet vágva.

Nem szólt semmit, sőt, mikor látta, hogy én vagyok az, még félre is állt, hogy beengedjen. Utána fordultam, hogy mondjak neki valamit, de ekkor már hűlt helye volt. Miért ilyen... Ideges?

Young Mi-hez léptem, aki épp most köszönt el az egyik írónőtől. Összepakolt, gondosan ügyelve arra, hogy a jegyzetei ne tűnjenek el, de még csak ne is gyűrődjenek meg. Felkapta a hátára a táskáját, majd megvárva engem az ajtónál, elindultunk a kapu felé.

- Hazakísérjelek?

- Nem vagy te a pasim. - nevetett fel, majd előre mutatott. - Young Won eljött értem. - mikor megláttam a férfit, én is intettem neki, ahogyan ő is nekem. Ezt már jobban kezeltem annak ellenére, hogy megint rám tört a de ja vu érzés, elvégre az álmomban is ugyan ez volt. Elengedtem a témát, és miután eltűntek az utcában, elindultam én is hazafelé.

Most az egyszer úgy éreztem, hogy zenét szeretnék hallgatni hazafelé, ezért kutakodni kezdtem a táskámba, a fülesemet keresve. Szerencsére mindig az első zsebbe rakom, hogy ne keveredjen el, de az ellen nem tudok semmit tenni, hogy ne gabalyodjon össze.

Amint bedugtam a telefonomba, és lapozgatni kezdtem a zeneszámok között, hogy mihez is lenne kedvem, rögtön megállt előttem egy illető, magasságából ítélve férfi. Felnéztem rá, mert azt hittem, figyelmetlen voltam, és majdnem nekimentem, de amint megláttam az arcát, rögtön tudtam, hogy hozzám akart jönni. Kitárta karját, majd megölelt, én pedig viszonoztam a gesztust.

- De rég láttalak! - nevetett fel Soo Bin, az öcsém, aki csak másfél évvel fiatalabb mint én, ráadásul ennek ellenére még magasabb is, ami miatt őt nézik idősebbnek. Való igaz, tényleg rég láttam.

- Örülök, hogy összefutottunk. Merre mész? - kérdeztem, de ahogy megláttam a lába előtt heverő gitártokot, rögtön rájöttem, válasz nélkül is.

- Órára. - vont vállat, és mosolyodott el. Gondolom most szabadultál az egyetemről. - bólintottam egyet, majd elhúztam a számat, és félszegen bár, de megkérdeztem azt, amire cseppet sem voltam kíváncsi.

- És, hogy vagytok? - tettem többes számba, amit szerencsére előtte, nem kell magyaráznom.

- Anya haldoklik. Előző héten vitték kórházba. - aprókat bólintottam, felfogva, hogy mit is mondott. Mindig is beteges jellem volt, és ez úgy tűnik, túlnőtt rajta.

- Hát, sajnálom. - jelentettem ki, kissé talán túl érzelemmentesen. - A legjobbakat Öcsi ! - veregettem meg a vállát, majd egy gyors ölelés után, amit esélye sem volt viszonozni, elindultam. Azonban ő utánam szólt.

- Minie! - megálltam, és visszanéztem rá. - Tudom, mit tettek veled, de.. Nem látogatnád meg? Lehet-

- Mi lehet, Soo Bin? Meglát, és szívinfarktust kap tőlem? Nem. - nevettem fel gúnyosan, és ráztam meg a fejem. - Nekem erre nincs szükségem. Nem játszom el megint a fekete bárány szerepét. Soo Ho is ezért lépett le, ha visszagondolsz, és neked nagyon nagy mákod van, hogy nem ismerted meg őket akkor, mikor én voltam gyerek! Menj órára, nem akarom, hogy miattam késs. - intettem neki, majd elindultam.

Beindítottam egy zenét, és igyekezve hazafelé, próbáltam nem elsírni magam, ahogy özönlöttek az emlékek a szemem elé. Soo Bin nem tudja, milyenek voltak a szüleim, mikor én és Soo Ho kisebbek voltunk. Előtte sosem viselkedtek úgy, mintha a három testvér közül ő lenne az aranyvérű, mi pedig a kellélek, akit ha kell, kidobhatnak. Soo Ho mikor betöltötte a tizennyolcat lelépett innen, és most jelenleg valahol Amerikában lengeti a lábát az egyik nőjével. Nagyon ritkán beszélünk, holott elég erős volt közöttünk a testvéri kapocs azokban az időkben. Csak rá számíthattam, lényegében ő nevelt fel, de nyilván neki is elege lett abból, hogy egy kislányt kellett pátyolgatnia. Meg is értettem, mikor bejelentette, hogy elmegy.

Sosem kérdeztem meg a szüleimet, hogy miért mi voltunk a rosszak. Nem érdekelt már akkor se, mikor észrevettem, hogy Soo Bin-nel nem úgy viselkednek, ahogy velünk. Amint tudtam, én is eljöttem onnan, de ugyan abba a városba maradtam. Azóta se találkozunk össze, és remélem, ezt a szokásunkat meg is tartjuk.

Otthon, szinte rögtön a fürdőbe fordultam, és amíg a víz megtelítette a kádat, lefőztem egy kávét. Nagyon sok minden kavarog bennem, amit úgy érzek, le kell írjak, ezzel átlépve még egy határt, elvégre a következő könyvem határideje még mindig elég messzinek mondható, de én már majdnem készen vagyok vele úgy, hogy a következő is a fejemben van. Este alig bírtam abbahagyni az írást, pedig már hajnalodott. Tudtam, hogy aludnom is kellene, de olyan izgalmas részhez közeledtem, hogy az ujjaim a görcsölésük ellenére sem akartak megállni. Így lett a végeredmény három óra alvás, és két kávé mellett a szemem szárazsága, amit akkor éreztem csak igazán, mikor elindultam az egyetem felé.

Mintha fűrészport szórtak volna rá, fájt még pislognom is, de valahogy megoldottam, elvégre mindent tökéletesen láttam, a könnyfátylon keresztül is, ami akaratlanul behálózta a szemem. Young Mi már az új helyén várt rám, ami furcsa volt viszont, hogy Jimin is bent volt, de a feje el volt rejtve a kezei között. Aludt.

Nem sok mindent tudtam Young Mi-nek mesélni, azt végképp nem akartam, hogy találkoztam Soo Bin-nel, így inkább ráhagytam ezt a feladatot. Neki mindig van mit mondania, így most is kihúztuk odáig, hogy a tanár bejöjjön.

Tiszteletünket kifejezve mindenki felállt, ahogyan azt szoktuk, de furcsálltam, hogy Jiminnek nem kellett szólnom. Amilyen ütemben emelkedett és süllyedt a háta, mutatva a légzését, azt gondoltam, alszik, de ezek szerint nem. A professzor nem beszél olyan hangosan, hogy fel lehessen rá kelni, és mi sem voltunk annyira elvetemültek, hogy széket csikorogtatva álljunk fel.

Felé pillantottam, hogy legalább köszönjek neki, azonban a tekintetem megakadt a szeme alatt éktelenkedő kékeslila folton. Nem volt nagy, mégis olyan élénk színű volt, mintha egy izomagyú állat húzott volna be neki. Észrevette, hogy nem a tanárra figyelek, hanem már-már nyitott szájjal rá, így tekintetét az enyémbe fúrta, ezzel meggátolva, hogy bármerre el tudjak pillantani.

- Történt valami? - kérdeztem halkan, majd az én arcomon odaérintettem az ujjamat, ahol neki a monokli van. Elhúzta a száját, majd sóhajtott egyet, amiből tudtam, hogy rossz kérdés volt.

- Ne firtasd. Mindenkinek megvannak a maga gondjai. - ezt nem tudtam sem cáfolni, sem pedig megerősíteni. A lehető legjobbkor mondta ezt az életbölcsességet, ami talán klisésnek, vagy lerázónak hallatszódhatott, de mindent benne hordozott. A titkát, a fájdalmát, a dühét.. És esetleg a félelmét is.