Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

35. Most már itt vagyok neked

További három nap telt el, eredménytelenül. Jiminnel már majdnem összeraktuk a kisfilmet, ami abból állt, hogy ő csinálta és magyarázott közben, én pedig bólogattam, mint aki érti, miről van szó. Minden nap, mikor átjön, és este el kell mennie, összeszorul a szívem, mert látom rajta, hogy maradna, de több okból sem teheti. Egyrészt az anyja miatt, másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy miattam is. Szeretne teret és időt hagyni, de most, hogy ilyen állapotba került úgy érzem, mindent meg tudok tenni érte, ha a boldogságáról van szó.

Young Mi elég jól fogadta, mikor elmondtam neki, hogy mi is van közöttünk. Bár először nem tetszett neki a dolog, hogy nem azonnal avattam be, mégis megértette a helyzetemet. Lehet azért, mert most ő is szerelmes. Sokat mesélt az új pasijáról, akinek még mindig nem tudom a nevét, csak annyit, hogy a dili dokijának a fia. Szeretném, ha mellette végre boldog maradna, és nem szakítanának egy hónap múlva. Young Mi-nek épp ideje megállapodnia valakinél.

Épp Taehyung felé tartottam, meglehetősen sietősen, mert úgy tudom, hogy vasárnap csak délig van bent, és nem akarom, hogy elutazzon az előtt, hogy beszélhettem volna vele személyesen. Szerencsére még ott értem a férfit, így amint bementem hozzá az irodába, fittyet hányva a papírhalomra, ami előtte éktelenkedett. Lehajoltam, és megöleltem.

- Nahát, időt szakítottál rám? Azt hittem örökre kispadra kerültem.

- Most mit pufogsz? Hívtalak, írogattunk, most meg itt vagyok. Nem tehetek róla, hogy... Lusta vagyok. - tártam szét a karom, és csaptam combjaimra. Ez az igazság.

- De most valamiért más vagy. Végre kialudtad magad, és nem írsz éjszakába nyúlóan? - az igazság az, hogy azóta egy betűt nem írtam, és akárhányszor ez eszembe jut, mindig elfog a rettegés, hogy elvesztettem ezt a ,,képességemet". Ennek lehetetlennek kéne lennie, most mégis megtörtént, és nem értem az okát.

- Összejöttünk Jiminnel. - jelentettem ki pontosan azzal a mondattal, amivel Young Mi-t is letámadtam. Cseppet sem azt reagálta, amit én elképzeltem.

- Na végre. Már azt hittem ő is olyan töketlen, mint te.

- Miért nem vagy meglepődve? Te kinézted volna belőlem, hogy járni fogok valakivel?

- Nem. - rázta meg a fejét őszintén, mégis volt benne egy kis kételkedés. - De bíztam benne, hogy aznap, mikor odamentünk végre lépni fog, te pedig hagyod magad. Emlékszel, mit mondtam? Hogy adj neki egy esélyt, mert szerintem megérdemli. Még mindig ezen az állásponton vagyok. De természetesen, ha megbánt, akkor megfojtom.

- Megint apáskodsz. - fontam keresztbe a kezem, és kezdtem dobolni a lábammal.

- Így van. - bólintott hatalmas mosollyal az arcán.

- Mikor indulsz?

- Kedden hajnalban. Szeretnék mielőbb oda érni, mert tegnap azt mondták, hogy beomlott a pajta, és még a hó előtt jó lenne kezdeni vele valamit.

- Nem lenne szerencsés, ha ma kezdene el esni. - nevettem fel, mire ő szúrós szemekkel nézett vissza rám.

- Hát nem, úgyhogy ne fesd az ördögöt a falra.

- Akkor.. - visszamentem a kanapéhoz, és elővettem a táskámba bújtatott ajándékát. - Ha nem találkoznánk. - nyújtottam át neki, de még mielőtt elvehette volna, elhúztam előle, hogy ne érje el. - De csakis szigorúan karácsonykor nézheted meg, hogy mi van benne! - nem mintha a fogásából ne lenne egyértelmű.

- Oké-oké. Köszönöm. - ölelt magához. - Tudtam, hogy nem fogod kibírni, ezért én is vettem egy apróságot. De ezt nyugodtan kinyithatod akár most is.