Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

15. Ismeretlen áruló

Young Mi három napig nem volt hajlandó iskolába jönni. Minden nap beszéltem vele, de nem mondott sokat, csak annyit, hogy fel szeretné dolgozni, mielőtt még emberek közelébe megy. Young Won azt mondta, még boltba se akart elmenni, ezért neki kellett betétet is vennie. Képzelem mekkora trauma lehet ez egy fiúnak.

Jiminnel egész jóba lettünk ebben a három napban. Bár csak szünetekben beszéltünk, mégis úgy éreztem, hogy minden perccel közelebb jutok hozzá. Sok mindent megtudtam róla, de érdekesnek találtam, hogy a beszédstílusa hasonló az enyémhez. Beszél hozzám, de nem mond el magáról semmi fontosat. Mintha rejtegetné előlem a személyiségét, és ez miatt magamra ismertem benne. Lehet ezért is vált mostanra szimpatikusabbnak.

Szerencsére Young Mi úgy döntött, hogy holnap már ő is bejön órára, ezért ma sokkal boldogabb voltam tudva, hogy ismét láthatom. Megbeszéltem Jiminnel, hogy ő nem tudja mi történt azután, hogy elaludt Tae hátán, és megkértem, ne említse neki. Nem akarom megint felzaklatni az érzéseit. Természetesen megértette, és azóta nem is beszéltünk róla, mintha meg sem történt volna.

Ebédnél Jiminnek kicsivel előbb el kellett mennie, mert az egyik barátja írt neki, hogy segítenie kellene, így hátrahagyott az asztalnál. Kényelmesen befejeztem az ebédemet, de mikor felálltam, hogy visszavigyem a tálcámat éreztem, hogy ebből még baj lesz. Nagyon feszített a gyomrom, annyit ettem, és úgy, hogy észre se vettem. Különösen finomnak találtam a mai ételt, ezért az egész adagot benyomtam, de már most megbántam.

Ahogy visszaértem az ebédlőből az egyetemre, feltűnt, hogy a főfolyosón alig vannak, és mindenki a számunkra csak társalgónak nevezett helyiséghez zúdul. Kíváncsi voltam, mi folyik ott, ezért átvágtam a tömegen. Amúgy is arra van a termem, és nem tudok másfele odajutni, így nem volt választásom. Azt hittem, valami híresség van köztünk, azért van mindenki felcsigázva, de helyette csak kamerásokat láttam, amint a tanárral beszélgetnek, akinek már izzadni kezdett a feje a kérdésektől.

Nem tudtam, mi folyik itt, és, hogy őszinte legyek nem is akarom tudni. A sajtótól mindig rosszul leszek, most pedig nem akarom magamnak felesleges feszültséget, mert annak rossz vége lesz. Elindultam a lépcsők felé, de a lábam rögtön földbe gyökerezett, amint meghallottam egy ismerős nevet.

- Csak szeretnénk pár diákot megkérdezni. Tudjuk, hogy Shayla ide jár! Ezt nem tilthatja meg nekünk!

- Már hogyne tilthatnám meg? - vágott vissza a tanár.

- Ha a diákok belemennek, akkor jogunkban áll kérdéseket feltenni, mivel itt mindenki nagykorú. Elnézést. - lökte félre a tanárt, és indult meg az egyik lány felé, aki pont mellettem állt, mivel ő is szabadulni akart. A kérdéseket meghallva dadogni kezdett, és azzal rázta le őket, hogy nem tud semmit az írónőről.

Szám elé kaptam a kezem, és visszafordultam, egyenesen a mosdó felé.

- Várj! Csak pár kérdésre válaszolj! - szólt utánam, de én ekkor már a tömeg mögé érve becsaptam a lány vécé ajtaját, és magamra csukva a vécéajtót is, a csésze fölé görnyedtem. Rettenetesen utálok hányni, és ilyenkor mindig elsírom magam, mert gusztustalannak érzem magam. Tudom, hogy nem tehetek róla, és minden embernél előfordulhat, én még sem bírok megbékélni vele. Az a rettenetes érzés, ahogy parázslik a nyálad, majd csak arra eszmélsz fel, hogy újra kapsz levegőt, de a torkod sajog, te pedig teljesen a padlón vagy ettől.. Borzalmas.

A gyomrom kiürült, én pedig amint lábra tudtam állni a rémes remegésem miatt, megmostam az arcomat, és elővettem a zsebemben felejtett rágómat. Hatalmas szerencsém volt, hogy pár héttel ezelőtt hagytam benne egyet, amit mosás után mindig visszacsúsztatok a hátsó zsebbe. Nagyot sóhajtva indultam ki, és próbálkoztam meg ismét felmenni a termembe, mert bármennyire is izgalmas ez az egész a többieknek, nekem kezdődik az órám, és inkább ott szeretnék lenni, mintsem itt.

Azonban most sem hagyhatták annyiban a dolgot. Amint észrevettem fittyet hánytak arra, hogy az egyik lány épp a mondata közepén volt, felém indultak, és már emelték is fel a lencsét, én viszont eltakartam.

- Kérem, hagyjanak békén. Órára szeretnék menni.

- Mit kerestél a Pleasure szerkesztőségnél? - kérdezte meg a leghátul levő nő, aki olyan alacsony volt, hogy csak a feje búbját láttam a férfiak mögött, akik már majdnem az arcomban lógtak. Ideges lettem, de egyben mérges is, hogy emlékeztek rám, ezért ellöktem őket magamtól, és felléptem egy lépcsőfokot.

- Nem vagyok hajlandó interjút adni. Ha tovább zaklatnak, hívom a rendőrséget! - fenyegettem meg őket mindenki szeme láttára, majd kihasználva a meglepődöttségüket, felmentem. Tudom, hogy ez még nagyobb hiba is lehet, mintha bejelentem, hogy engem keresnek, de nem tehettem mást. Így még van arra esélyem, hogy beadom a többieknek, a ,,csak egy tudatlan hallgató vagyok az egyetemen, aki nem szereti a felesleges kérdéseket" effektust. Igazán meggyőző tudok lenni, ha akarok.

Visszaérve az emeleti folyosóra megláttam Jimint, amint elköszön a haverjától, majd egy fél pillanat alatt észrevesz, és int nekem.

- Soo Min, te sírtál? - tette fel az első kérdést, ahogy közelebb értem, és fel tudtam mérni az arcom. Lenéztem Jimin mellkasára, és engedve a furcsa és ismeretlen kísértésnek, odahajtottam a fejem. Sóhajtottam egyet, és megpróbáltam lenyugodni, hogy ne kezdjek el megint sírni. Ne előtte, és ne itt.

- Csak nem érzem jól magam. Sokat ettem. - magyarázkodtam a férfinek, aki a vállamra tette a kezét, és úgy próbált meg nyugtatni.

Az utolsó pár órán, amit egyedül töltöttem, nem bírtam figyelni. Azt figyeltem, mikor fognak berontani ide, és elhalmozni a további kérdéseikkel, de szerencsére ezt már tényleg nem tehetik meg. Miért csinálom ezt? Ez egy olyan kérdés, amit nagyon sokszor felteszek magamnak, mégis mindig ugyan oda jutok. Mert nem akarom, hogy kitudódjon a személyiségem.

Ha egyszer megtudják, ki vagyok, bárhova megyek, bárhol kell elmondanom a nevem, tudni fogják, hogy én vagyok Shayla. A pornókönyv író, aki minden bizonnyal azt akarja, hogy azok történjenek meg, amiket leír. Nagyon sok ember azon a véleményen van, hogy ,,amilyen történetet írsz, azt át akarod élni". Ez valamilyen szinten igaz, de az én esetemben nem csak erről van szó. Azért szeretem a történeteimet, mert a szex jelenetek mellett van háttere, vannak szerethető karakterek, akikért lehet aggódni. Nem csak a töménytelen szex, amit mostanában mindenki megkövetel.

Amint kicsöngettek, a hosszabb utat választva kimentem a hátsó ajtón, és elindultam a szerkesztőség felé. Tudatnom kell Taehyungal, hogy mi történt, de most olyan dühös vagyok, hogy mindjárt felrobbanok.

- Honnan tudják, hova járok?! - törte be az ajtón, és csaptam be magam után, hogy lent mindenki hallja, nem kívánunk most vendégeket. Taehyung épp telefonált, ezért felemelte az ujját, hogy csendre intsen.

- Nyugodj meg, azt próbálom kideríteni.

- Nem nyugszom le! - vágtam vissza. - Baszki, ha megtalálnak én.. - meghalok a szégyenben. Utána már soha nem fogok kimenni a házamból.

- Tudom, mennyire fontos neked. - fordult felém, miközben telefonját folyamatosan a tenyerének csapkodta. Gondolkodott. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kiderítsem, és elfojtsam ezt az ügyet.

- Nem ebben kételkedem Tae! Értsd meg, amit mondok! Valaki megtudta, hogy oda járok, ami azt jelenti, hogy egy idegen is tudja rajtad kívül, hogy ki vagyok. Nem tudódhat ki érted?

- Ülj le, mielőtt elájulsz. - fogott a kezemre, és húzott el a kanapéig, ahova óvatosan lelökött, mivel magamtól nem ültem volna le. - Valaki betört a Pleasure rendszerébe, és megszerzett pár adatot. Innen tudhatta, hogy hova jársz. Gondolom a sajtó lefizette őt, hogy ezt megtegye. Ne aggódj, a rendőrség már nyomoz, hogy ki lehetett. El fogják kapni.

- Azzal nem leszek előrébb. Még ha sittre is vágják - amit kétlek - Akkor is tudni fogja, hogy én vagyok én. És innentől kezdve már csak egy apró mondat kell, hogy szárnyra kapjon a hír, és mindenki megismerjen..

- Nem biztos, hogy eljutott odáig. Tudod, hogy a te dokumentumod más. Nem hiszem, hogy a nevedet megemlítettem benne. - sóhajtottam egyet. Hinni szerettem volna ennek a hírnek, és mosolyogni, hogy akkor biztonságban vagyok, de nem tudtam. Az, hogy mindenki tudja, arra az egyetemre járok, csak ront a dolgokon. Igen, nagyon sok diák tanul ott, de a tudat, hogy bármikor bármelyik szünetben belefuthatok egy álruhás újságíróba, vagy épp egy diáknak beépült emberbe megrémiszt.