Unexpected - Magyar

1.Fejezet

- Samantha, Samantha, ideje, hogy felkelj, el fogsz késni! - Anya hangja ébreszt. Az ajtómat üti, és a nevemet kiabálja.
- Fent vagyok anya, pár perc és megyek - mondom, és elmegy.
Istenem, amint ránézek az ébresztőórára, megértem, miért nem csörgött még az órám. Anyám számára természetes, hogy mindig fél órával azelőtt felkelt, mielőtt tényleg fel kéne kelnem. Még pár percig fekszem, majd egyenesen a fürdőszobába megyek. A furcsa érzés, ami ott van a hasamban, elárulja, hogy igen, tényleg ma fogok táncolni a zsűri előtt. Talán holnaptól turnézni fogok a balett társulattal. Talán.
Gyorsan kikefélem hosszú sötétbarna hajamat és megmosom az arcom. Barna szemeim kihangsúlyozom egy kevés sminkkel, és a kedvenc szájfényemet kenem az ajkaimra. Magamra veszek egy vékony nadrágot és a kedvenc fehér blúzom, kiegészítve egy nyaklánccal és néhány karkötővel. Felkapom a táskám és lesétálok a konyhába.
- Jól nézel ki, de gombold be ott a blúzod - üdvözöl anya, amint belépek a konyhába.
- Igen, anya - mormogom, és begombolom lassan.
Mindig megmondja, hogyan öltözködjek, mit mondjak vagy, hogy hogyan viselkedjek. Néha már idegesít, de azt hiszem, a legjobb, ha ma nem veszekszem vele. Jelez, hogy üljek le és lerak elém egy tálat a reggelimmel. Kortyolok egyet a narancslémből és elkezdek enni.
- Emlékszel a koreográfiádra? - anya kérdezi.
- Igen, anya, keményen edzettem, emlékszel? - válaszolom egy kissé bosszúsan.
- Ne légy szemtelen! - néz rám komoly tekintettel. Gyorsan megpróbálok a reggelimre koncentrálni. - Ne felejts el mindig mosolyogni, és kérlek, ne felejtsd el szorosan összekötni a hajad. A zsűri nem szereti, ha szanaszét áll.
Bólintok, és folytatja:
- Kiraklak az arénánál és majd telefonálj, amint végeztél. Ne felejts el figyelni mindenre, amit a zsűri mond, és ne késs el, nem tennél jó benyomást.
Megint bólintok.
- Kérsz valami gyógyszert, hogy ne légy ideges?
- Nem, azt hiszem, kibírom a gyógyszered nélkül - rázom a fejem.
- Oké, akkor készülj el. Most viszlek el, hogy el ne késs - anya kisiet a szobából, míg én felkelek és a tányért a mosogatóba helyezem.
Gondolatban gyorsan végigmegyek a listámon és halkan imádkozom, hogy ne felejtsek el semmit. A fekete balerinacipőm veszem fel, és bezárom az ajtót, amint kilépek az utcára.
Anya már be is indította az autót, rám vár a csúszós úton. Örülök, hogy az arénáig tartó út csak pár perces, mert ki nem állhatom, amikor anya úgy viselkedik, mintha a főnököm lenne. Mondjuk, a főnököm is; ő rendezett el mindent, ő erőltette, hogy ma táncoljak és ő bíztatott kiskorom óta. De tizennyolc éves vagyok és tudom, hogy kell viselkedni, és ami a legfontosabb: tudom, hogy kell táncolni.
***
Ahogy megérkezünk az arénához, anya arcon csókol, sok szerencsét kíván és enged kiszállni a kocsiból. Felkapom a táskám és a bejárathoz sietek. Hallom, ahogy anya elhajt, de nem nézek vissza. Veszek egy mély lélegzetet és az asztal felé lépek, ahol a nevemet kell mondanom és megkapom a fellépői sorszámom.
- Samantha Davis, 18, Salinas, California - mondom a hölgynek a bejáratnál, majd valamit pötyög a számítógépébe. Rám néz néhány másodperccel később, tekintetét fel-le futtatja a testemen. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, majd átad egy darab papírlapot.
- Itt van minden információ, amire szüksége van, a sorszám pedig a lap tetején található.
- Köszönöm - válaszolom egy szégyenlős mosollyal.
- A szekrénye lent van a folyosó végén, balra. Jobb oldalon van egy szoba, ahol be tud melegíteni. Próbáljon meg tíz perccel korábban az arénánál lenni, ahol fellép.
Bólintok, és meg akarom köszönni neki, de megzavar:
- A zene, amire táncol CD-n vagy MP3 lejátszón van? - kérdezi tőlem, miközben valami után kutat az asztalán.
- Mindkettő nálam van - válaszolok gyorsan. Megkönnyebbülten bólint.
- Adja oda a feketébe öltözött férfinak, aki a bejáratnál áll és ő majd beteszi a lejátszóba.
Bólintok és még egy „Köszönöm" után megfogom a táskám és lesétálok a folyosón, hogy megkeressem a szekrényem.
A szívem gyorsabban ver, ahogy hallom a hangos zenét az arénából, és ekkor döbbenek rá, hogy ez a valóság. Néhány órán belül zsűri előtt fogok táncolni. Lenézek a papíromra, hogy megnézzem az időt és egy nagy sóhaj hagyja el ajkamat, ahogy észreveszem, hogy több mint egy órám van arra, hogy elkészüljek.
***
Nagyon gyorsan telik az idő. Úgy döntök, hogy bemelegítek, és még néhányszor végigmegyek, a rutinomon mielőtt tényleg bemennék a nagy arénába. Berakom a fülhallgatóm és táncolni kezdek. Semmi sem veheti el tőlem ezt az érzést, amit akkor érzek, ha táncolok. Boldog vagyok és szabad, miközben a táncparkett felett repülök. Még sosem éreztem semmi ilyesmit, miközben mást csináltam. Megállok, hogy nézzem, ahogy pár lány belép a szobába és ideges leszek, ahogy meglátom, hogy mennyire jók és a kinézetük is méltóságteljes és profi. Gyorsabban kezd verni a szívem, ahogy rájövök, hogy az én mozdulataim nem olyan kifinomultak, mint az övék, de megpróbálom a gondolataimat elhessegetni és a saját előadásomra koncentrálni.
Egy pillantás a nagy órára elárulja, hogy tizenöt percem maradt, ezért úgy döntök, hogy elindulok az aréna felé. Magamhoz veszem a CD-t és a bejárathoz sétálok. A feketébe öltözött férfi barátságosan köszönt és elkéri a zeném. Egy bizonytalan mosollyal adom át neki.
- Köszönöm - mondja brit akcentussal és rámosolygok. - Ott várj, a számodat fogják mondani, ha rád kerül a sor.
Bólintok és odamegyek, ahová mondta. Elkezdek nyújtani, melegen tartani az izmaim. Minden perc elteltével egyre gyorsabban ver a szívem, és érzem, hogy a tenyerem izzadni kezd. Amikor végre engem szólítanak, megköszörülöm a torkom és a színpad felé sétálok. Egy harsány fény van éppen előttem és néhányszor pislogok, hogy észrevegyem a zsűrit.
- Üdvözöljük, Miss Davis - mondja az egyik zsűritag.
- Hello - próbálok magabiztos maradni, de végül a hangom megremeg.
- Nagyra értékeljük a videóját, és bármikor, amikor készen áll, megmutathatja nekünk a koreográfiáját - mondja egy nő.
Bólintok és felveszem a kezdő pozícióm. A zene elindul, és az előadásomra koncentrálok. Hirtelen elfelejtem, hogy zsűri előtt táncolok és a mozdulataimat nem én irányítom. A saját világomban vagyok, a saját tündérmesémben. Próbálom a mozdulataimat tökéletesíteni és mosolyogni, még ha néhány rohadtul fáj is. A lábaim tökéletesen be vannak hajlítva és a kezem tökéletesen mozog a zenére. Lehajolok, majd felugrom. Érzem a zenét, teljesen átvette az irányítást felettem; és forgok, a piruettem majdnem tökéletes. Még fényesebben mosolygok, ahogy sikerült tökéletesen egyenesen állnom a talajon.
Egy mély sóhaj hagyja el az ajkaim, mikor az előadásom befejeződik és a zsűri előtt állok, mindannyian jegyzetelnek és barátságosan mosolyognak rám.
- Köszönjük, Miss Davis. Az utolsó előadás után közöljük az eredményeket.
Bólintok és kisietek az arénából. A szekrényem előtt ülök le, és próbálok normálisan lélegezni. Őrülten ver a szívem, és a hajam még mindig szoros kontyba van fogva. Anya büszke lenne rám, gondolom mosollyal az arcomon, ahogy előveszem a telefont, hogy felhívjam.
***
Egy órával később a zsűri behív minket az arénába, és a többi lánnyal állok ott, várunk, hogy közöljék, bekerültünk-e vagy sem. Egyenként hívják a lányokat és minden alkalommal idegesebb leszek, mikor nem az én nevemet szólítják.
- Az utolsó ember, akit hívunk, az Rosalie Mose. Gratulálok - mondja az egyik tag, ahogy a szívem megáll.
Beletelik pár percbe, hogy rájöjjek, nem jutottam be és nehezen tudom visszatartani a könnyeimet. Látok néhány lányt mellettem sírni, és olyanokat is, akiknek fülig ér a mosolyuk. Magamra erőltetem a mosolyt, miközben a zsűri mondja, hogy befejeztük és hazamehetünk. A kijárat fele indulok, amikor a fekete ruhás férfi rám mosolyog.
- Szerintem jó voltál - mondja brit akcentussal. - Más, de jó. - Visszamegy az arénába. Bólintok, és megint mosolyt erőltetek magamra, de nem tudom elrejteni a csalódottságomat.
Megfordulok, látom, hogy néhány zsűritaggal beszélget, akik néha bólintanak és egymáshoz szólnak. Mélyen sóhajtok és már fordulok a kijárat felé ismét, amikor a nevemet mondják. A szívem már másodszorra áll meg kevesebb, mint fél óra alatt és nem hiszek a fülemnek.
- Menjél már - mondja egy lány barátságos mosollyal, és a bejárat felé tol.
Lassan sétálok a zsűri felé.
- Engem szólítottak - mondom alig hallható hangon.
- Igen - mondja az egyikük. - Tényleg nagyon sajnáljuk, hogy nem válogattuk be. Igazán tehetséges fiatal lány vagy, egy tökéletes testtel és elég tehetséggel, hogy irányítsd a tested.
Bólintok erőltetett mosollyal.
- De sajnos mi igazán precíz balett táncosokat keresünk, és ezt nem láttuk benned. Nagyon tehetséges vagy, és rájöttünk, hogy a balett az nem a te stílusod.
Ismét bólintok, az ajkaimat harapdálom, és a kezemmel játszom.
- Egyébként is, Mr. Brown előállt azzal az ötlettel, hogy elküldjünk téged egy másik meghallgatásra - az egyikük jelez a feketébe öltözött férfi felé.
A szemeim tágra nyílnak és zavarodottan nézek rájuk.
- Jelenleg egy bandával dolgozik együtt és az új turnéjukra próbálnak, ahova is háttérráncosokat keresnek. Szerintünk tökéletes lennél számukra és szeretnénk, ha elmennél a meghallgatásra.
Beszélni se tudok, megőrültem és hálás voltam, hogy a zsűri folytatta:
- A meghallgatás a másik arénában van mellettünk. Már megmutattuk nekik a videódat, kedvelnek és szeretnék, ha kipróbálnád magad náluk.
Lélegezni is elfelejtettem, tátott szájjal nézek rájuk, és amint rájövök erre, befogom a kezemmel a szám. A zsűri nevet rajtam és a fekete ruhás ember felém sétál.
- Elkísérlek az arénához, már várnak rád - mondja, és megragadja a karom.
Egy gyors köszönömöt motyogok a zsűrinek és Mr. Brown után futok.