Unexpected - Magyar

39.Fejezet

Samantha szemszöge

Harry durván megragadja a kezem és visszahúz, ahogy én megpróbálom kiszabadítani a karom, megpróbálok elkerülni tőle, de még mindig fogva tart. A kezem a mellkasa ellen tolom, megütöm, azt akarom, hogy elmenjen. Már rá sem bírok nézni, a szemeim megteltek könnyel és zokogok, miközben Harryt ütögetem.

Nem mond semmit, csak néz engem és ez még mérgesebbé tesz. Miért nem tud mondani valamit? Vagy kiabálni? De nem, ő csak áll ott és csendben figyel.

Kis idő múlva feladom és csak zokogok, de még mindig megpróbálok távolabbra kerülni tőle. A szorítása a karomon nem változott, még mindig figyel. Elpislogom a könnyeimet, hogy tisztábban lássam.

- Engedj el - utasítom gyenge hangon. - Jól szórakozol, miközben engem nézel, akit kihasználtál? A lányt, akit sosem kedveltél igazán? A lányt, aki sosem lesz elég jó neked? - Próbálok a szemébe bámulni erős arccal. A mellkasom összeszorul, ahogy érzem a fájdalmat a szívemben, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Engem néz, és nem tudom értelmezni a kifejezését, de úgy tűnik, hogy gondolkodik valamin. Nem igazán érzi magát kényelmesen, hogy beszélnie kell.

- Harry - kiabálom és még egyszer mellkason ütöm. - Engedj el, most. - Hátrabotlik és tudom, hogy még mindig részeg. Talán nem annyira, mint akkor volt, mikor belépett a szobába, de még mindig nehezen bír megállni.

- Tudod mit? - emeli fel a hangját és elemeli a kezem.

- Mit? - Állok meg és összefonom a mellkasom előtt a kezem.

- Csak menj - kiabálja Harry. - Menj el, hagyj békén. Nem tudom megváltoztatni, ki vagyok, oké, Samantha? Azt sem tudom, mi ütött belém - lép felém egyet, mire én hátrálok. - Látod, ezt? Pontosan erről beszélek. Próbálok veled kedves lenni, bocsánatot kérek, de le se szarod - üvölti, és még több könny folyik le az arcomon. Az sem jobb, ha velem kiabál.

- Egy bocsánatkérés semmi, ha nem változtatsz a tetteiden, Harry - kiabálom kétségbeesetten. - Nem is látom, hogy megpróbálnád, semmit... S-E-M-M-I-T - beszélek extra lassan, de még jobban felemelem a hangom.

Harry forgatja a szemét, mielőtt rám nézne. Tekintete dühvel van töltve és úgy néz ki, mintha be akarna húzni valakinek... talán. De nem félek, tudom, hogy nem tenné. Remélem, nem is erre gondol éppen.

- Talán azért van, mert akármikor próbálkozom, Niallel kavarsz - mondja még mindig hangosan és mélyen, de ismét lassan beszél.

- Ennyire hülye vagy, hogy nem veszed észre, hogy nincs semmi köztem és Niall között, ugye? - rázom a fejem.

- Igen, talán ennyire hülye vagyok. Talán - mondja Harry és a földet pásztázza.

- Jó, talán ezen változtathatnál. - Nem sajnálom őt. Valójában tetszik, tetszik, hogy megtörve látom.

- Talán - suttogja, mielőtt felnézne.

- Nagyszerű. - Hamisan mosolygok, mielőtt megfordulnék, és lassan elsétálnék.

- Vagy ez azért van, mert szeretlek - hallom, hogy motyog és azonnal megállok.

A szívem megáll egy rövid pillanatra és lassan, nagyon lassan megfordulok. Látom, ahogy Harry rám néz, szemei még mindig vörösek, de szomorú a tekintete. Szomorú, egy kis szégyenérzettel.

- Gondolod, hogy ez a megfelelő alkalom, hogy ilyenekkel viccelődj? - mondom és kiengedem a levegőm, amiről nem is vettem észre, hogy visszatartottam.

- Mi a kibaszott bajod van? - morogja Harry.

Megugrom a hangjára, nagyon mérges volt. Kinyitom a szám, próbálom megtalálni a szavakat, amiket kiabálhatnék, de csak levegőért kapkodok, mint egy kiéhezett aranyhal.