Unexpected - Magyar

23.Fejezet

Harry szemszöge
Basszus, ez nem történhet meg. Megőrülök, ahogy Samanthára kiáltok, hogy hajoljon le. Fel kell hívnom Pault. Bassza meg. Miért nem veszi fel? Gyorsabban vezetek, míg a telefon kicsöng. Vedd már fel, Paul.
- Szia - hallom a vonal túlsó végén a hangot.
- Hé, Paul, segítened kell - kiabálom majdnem. Nem várom meg, míg válaszol, hanem folytatom: - Egy bérelt autót vezetek az aréna felé... Nem, bazd meg, nem karamboloztunk... Nem, figyelj. - Miért nem tudja befogni? Egyre mérgesebb leszek. - Igen, velem van. Nem, nem láthatják... Legalábbis remélem. - Samanthára nézek, ahogy még gyorsabbra veszem a sebességet. Nagy barna szemekkel néz rám. Miért vette le a szemüvegét? Zavartnak tűnik, de bassza meg, nem érdekel. Most egyáltalán nem érdekel semmi sem. A szívem gyorsan ver, ahogy gyorsabban vezetek és remélem, hogy nincsen egy rendőr sem az utcán. Basszus, miért kellett egyáltalán vele jönnöm.
- Nem tudom, mit csináljak - mondom remegve. Nem történhet meg. Megint. - Paul, légyszi. Nem, mondd meg a többieknek, hogy késünk. Nem érdekel. - Utálom, hogy Paul néha makacskodik. - Hadd várjanak, ez nem történhet meg. Nem. Nem, Paul, ismét nem. Majd találkozunk. Szia.
Eldobom a telefont és gyorsabbra veszem a sebességet ismét. Örülök, hogy ez a bérelt autó ilyen gyors. Behajtok egy kis utcába. Remélem, hogy nem követnek. Miért ilyen hülye Paul? Tudja, hogy mi fog történni, ha rájönnek. Nem. Annyira ideges vagyok, hogy alig kapok levegőt. Látom, hogy Samantha összeszorítja a szemét. Úgy néz ki, mint aki fél, és örülök, hogy azt csinálja, amit mondok neki.
- Maradj így, amíg nem mondom, hogy mozoghatsz - utasítom, a hangom durvábbnak hangzik, mint akartam.
Kinyitja a szemét és rám néz. Könnyek vannak a szemében? Mi a faszért sír állandóan? Nem csináltam semmit se. Én is félek. Nem akarom ezt többé. Meg kéne állnom és hagynom, hogy utolérjenek? Abba kénye hagynom a harcot? Miért is követnek egyáltalán, csak egy átlagos srác vagyok, aki azt teszi, ami a munkája. Annyira utálom ezt. Megint rápillantok, most már könnyek csorognak az arcán. Sajnálni akarom, de most annyira feldühítettek, hogy nem megy. Megütöm a kormányt, ahogy behajtok egy másik utcába. Olyan gyorsan vezetek, amilyen gyorsan csak lehet. Az emberek megbámulnak, de nem érdekel. Gyorsabban megyek és elérem az utca végét. A tükörbe pillantok, és már nem követnek. Ez egy jó jel. De francba, nem tudom, hol vagyunk.
- Add ide a telefonom - parancsolom Samanthának. - És vedd vissza a napszemüveget.
Lassan keresi a telefonom.
- Nyisd meg a Google térképet és keresd ki az arénát. Fogalmam sincs, hol vagyunk.
Bólint és pötyögni kezd a telefonomon. Ismét a napszemüveget viseli.
- Működik - mondja, és annyira vékony a hangja, hogy ránézek. Nagyon meg van ijedve, de még mindig lehajol és az irányokat nézi a telefonomon.
Közel vagyunk az arénához. Ismét gyorsítok és követem az utasításokat, amit ad. Amint meglátom az arénát, mélyen sóhajtok. Gyorsan vezetek, de a biztonságiak megállítanak. Lassan engedem le az ablakot.
- Mi van? - Még csak nem is akarok kedvesnek hangzani.
- Látnom kell a kártyájukat - mondja a férfi.
- Ez most vicc, ugye? - nevetek, de amint meglátom a férfit, aki még mindig komolyan néz rám, abbahagyom. - Én vagyok Harry Styles - mondom és leveszem a szemüveget.
- Szükségem van a kártyákra - ismétli.
Morgok, ahogy Samanthára nézek. Gyakorlatilag még mindig fekszik az ülésén.
- Most már mozoghatsz - mondom neki.
Felegyenesedik, és mély levegőt vesz, ahogy megtörli a kezével a szemeit. Most tényleg szörnyen néz ki. Még mindig gyönyörű, de másnak tűnik, még sosem láttam őt ilyennek. Visszafordulok a biztonsági őr felé.
- Felhívok valakit - mondom és a telefonomat elveszem.
Paul majdnem azonnal fel is veszi. - Paul, nem engednek be. - mondom neki. - Nem, kint vagyunk. Igen. - Lerakom.
Rosszul vagyok már ettől. Samanthára pillantok, aki a lábait nézi. Gyönyörű hosszú haja az arcába hullik és eltakarja a kilátást szemei elől. Remélem, jól van.
- Paul jöhet bármelyik percben - mondom a biztonságinak és felhúzom az ablakot.
Dühös vagyok, mintha vissza kéne fogom magam, hogy összetörjek valamit. Érzem, hogy ez egy szörnyű nap.
Hangosabbra veszem a rádiót, még akkor is, ha nem is hallgatom a zenét. Azt akarom, hogy Paul ide érjen és tisztázza ezt a szart. Nem hiszem el, hogy a biztonsági nem tudja, ki vagyok.
- Ne vedd le a napszemüveget, míg nem érünk az arénához - mondom Samanthának, ahogy készül levenni őket.
Nem válaszol, de fent hagyja magán. Látom, hogy remeg a keze, ahogy ráteszi tökéletes lábaira. El akarom magyarázni neki az egészet, de nem tehetem. Kedvem lenne valaki arcába üvölteni. Ennek egy jó útnak kellett volna lennie, de sokkal rosszabb lett, mint amire számítottam.
- Végre - motyogom, ahogy Paul a sarokra ér.
Átadja a biztonságinak a kártyáinkat és le kell állítanom magam, mielőtt bemutatok neki, ahogy elhaladok mellette. Elég különc egy ember. Nem kedvelem. Leparkolom a kocsit messzebb a kamionoktól és autóktól. Remélem Samantha meg fog hallgatni, mikor elmagyarázom, mi történt az imént. Amint megállítom az autót, már is kinyitja az ajtót. Nem, nem távozhat épp most. Próbálok lenyugodni, nyugodtnak kell lennem, mikor vele beszélek. Mély levegőt veszek és megragadom a karjánál fogva, hogy visszahúzzam.
- Várj - könyörgöm neki.
Még mindig a napszemüveget viseli és azt kívánom, bárcsak levenné őket, hogy láthassam a szemeit. És ekkor látok meg egy könnycseppet legördülni az arcán. Megragadom a szemüvegét és lehúzom az arcáról. A szemei vörösek és visszatartja a lélegzetét. Tudom, hogy próbálja leküzdeni a zokogást, ami nyilvánvaló.
- Sajnálom - mondom neki és komolyan is gondolom.
Le kell nyugodnom, ő nem olyan, mint a többiek. Emlékeztetnem kell magam, hogy valójában kedvelem őt. Ő az első akivel találkoztam, és nem feküdtem még le vele, mégis kedvelem. Még mindig érdeklődöm iránta. Kurvára le kell nyugodnom és ismét elmondani neki.
- Tényleg sajnálom - ismétlem, de nem válaszol.
Igen, mit is mondana. Tisztán látható, hogy fél a viselkedésemtől. Remek munka, Harry Styles. Megijesztetted az embert, aki éppen kezdett bízni benned. Megszorítom a kezét, mikor ismét ki akar szállni a kocsiból. El akarom neki magyarázni, hogy mi történt, de félek, hogy nem tudom megtalálni hozzá a megfelelő szavakat. El kéne engednem, talán majd magától visszajön hozzám. De mi van, ha nem? Kedvelem őt.
- Hé - mondom, próbálok gyengédnek hangzani, amennyire a helyzet megengedi.
Még mindig nem néz rám. Hüvelykujjammal simogatom a puha bőrét. Legalább nem húzódik el a karjával tőlem.
- Meg tudom magyarázni... - keresem a szavakat. - Mindent elmagyarázok, ami az előbb történt.
Rám néz még mindig vörös szemeivel és a könnyek végigcsorognak az arcán. Bólint. Ez egy jó jel, ugye? Elmosolyodom, ahogy mély levegőt veszek és elkezdem magyarázni.