Unexpected - Magyar

38.Fejezet

Samantha szemszöge

Nem alszom mélyen és többször is felébredek, felugrom, hogy ránézzek a telefonomra és sóhajtsak csalódottan. Semmi, még csak egy üzenet sincs Baileytől, Roxytól vagy tőle. Igen, Harrytől. Még az álmaimba is követett engem. Lehunyom a szemem ismét, próbálok egyenletesen lélegezni és vissza akarok aludni. Elalszom lassan. Egyik oldalról a másikra forgolódom, próbálom megölelni a második párnát, próbálom valamivel helyettesíteni az ürességet az ágyamon. Megfogom a másik takarót, összehúzom és megölelem, bár nem olyan érzés, mintha őt ölelném. Még mindig előttem van a csalódott tekintete, hogy hogyan nézett, mikor kijöttem a szobából, ahol Niallel voltam. Próbálok visszagondolni arra, hogy miről beszélgettünk; semmi olyan, ami feldühítené Harryt. És sötét volt, valószínűleg még csak nem is látott minket. Csak hallott. Közelebb húzom a takarót, mélyeket lélegzek, próbálom Harryt szagolni, emlékezni az illatára. Sosem gondoltam volna, hogy így végzem. Minden halk zajra felugrom ebben a nagy szobában. Még egyszer gyenge álomba merülök és csak pár perccel később ébredek fel. Fázom és megpróbálom az egyik paplant magamra húzni, de a másikat nem engedem el. Mélyen a párnába fúrom a fejem és próbálok nem mindenre gondolni. Az óra az éjjeliszekrényen hajnali hármat mutat. Nem is tudom, mikor kell felkelnem, azt se tudom, hogy megyek el az arénához. És azt se tudom, hogy kezeljem mindezt.

De a legnagyobb kérdés a fejemben: miért kell egyedül lennem? Mit mondott nekik Harry? Miért... miért gondolok anyára? Nem hinném, hogy sok köze lenne hozzá. Nem hiszem, hogy Bailey az. Szerintem Harry... vagy talán Niall. Vagy mindkettő. Hallom, hogy egy kocsiajtó kinyílik az ablakom alatt és megugrom, mert a hangja ijesztő volt. Mélyebbre fúrom a fejem a párnába és megpróbálom a fejemre húzni a takarót. Nem akarok semmit se hallani, ijesztő itt és nem akarok egyedül lenni.

Koncentrálok arra, hogy egyenletesen lélegezzek és próbálok nem a véletlenszerű zajokat hallgatni. Beválik, mert lassan álomba merülök.

***

- Nyisd ki azt az átkozott ajtót! - Hallom, ahogy valaki kiabálja és kiugrom az ágyból. Nem tudom, mi történt, de végre normálisan aludtam a sok kemény próbálkozást követően.

Hallom, hogy valaki erősen veri a hotelszoba ajtaját és a szívem magától kezd sebesen verni. Ki az és mi a fenét akarhat hajnali négy órakor? Nem akarom kinyitni az ajtót.

- Nyisd ki az ajtót! - A dörömbölés egyre hangosabb lesz és óvatosan kinyitom a hálószoba ajtaját, felkapcsolom a villanyt a folyosón, ami az ajtóhoz vezet. - Sammy - hallom ismét a hangot, és lefagyok. Ez ő. Harry. Itt van.

Az ajtó felé sétálok, de megállok előtte pár lépéssel.

- Mit akarsz? - kérdezem gyenge hangon.

- Nyisd ki az ajtót - utasít durván.

- Menj el, Harry - mormogom és összefonom a karom a mellkasom előtt.

Megüti az ajtót és nem vagyok benne biztos, hogy a kezét vagy lábát használta-e.

- Nyisd ki a kibaszott ajtót, vagy betöröm - fenyeget, és ismét megüti az ajtót.

- Harry, hagyd abba és menj. - Valójában most már félek, úgy hangzik, mintha részeg lenne és most nincs kedvem szembenézni vele.

- Samantha - beszél, de hangja elmosódik. Nem tudja letagadni most már, hogy részeg. - Nyisd. Ki. Az ajtót - mondja lassan, mindegyik szót veszélyesen kihangsúlyozva.

- Alhatsz egy másik szobában - mondom neki, meglepően erősen.

Hallom, ahogy mély levegőt vesz, mielőtt hangokat hallanék, mintha lecsúszna az ajtó mentén, hogy a földre üljön. Én se, ő sem beszél. Sóhajtok, mielőtt megfordulok és el akarok menni a hálószobába. Nem akarok ránézni, mert tudom, hogy el fogok gyengülni és meg fogok bocsátani neki minden hülyeségéért. Ha azokkal a zöld szemeivel rám néz és hozzám ér, el fogok gyengülni és nem akarom, hogy mindig ő győzzön.