Unexpected - Magyar

32.Fejezet

Harry szemszöge

Ott állok szótlanul, ahogy épp ki akarom nyitni a számat, hogy mondjak valamit, de semmi. Előrebotlok, hogy megfogjam a karját és megállítsam, elmondjam neki, hogy szükségem van rá, de csak nagy vöröses szemekkel bámul rám, amik még mindig könnyekkel vannak telve. Megérintem a pontot, ahol pár másodperccel ez előtt megpuszilta az arcom és nézem, ahogy Niall ajtajához megy. Kopog az ajtón, mire még egyszer kinyitom a szám:

- Samantha, kérlek, csak hallgass meg - könyörgöm neki, de még mindig az ajtó felé áll és kopog. - Sam - könyörgöm neki, mire lassan megfordul.

Az arca még mindig könnyes és azt kívánom, bárcsak odamehetnék és megölelhetném. Úgy néz ki, mint akinek szüksége lenne rá. Nem akarom, hogy Niall legyen az, aki megnevetteti és boldoggá teszi, legalábbis nem most.

Az ajtó kinyílik, úgyhogy Samantha visszafordul Niallhez.

- Hé, mizujs? - kérdezi Niall, mire mélyen sóhajtok.

- Niall... - dadogja. - Itt... itt maradhatnék ma éjszakára? - Érzem, hogy nincs annyira ínyére, hogy ilyet kell kérdeznie, a hangja remeg, és tudom, hogy mennyire nehezen bízik meg bárkiben is. Sosem próbált meg bennem igazán bízni, pedig jobban ismerem őt, mint Niall.

- Erm - néz körbe Niall és a tekintetünk találkozik. - Szerintem, jobb lenne, ha Harryvel maradnál, nem akarok közétek állni - motyogja.

- Niall, kérlek - suttogja, de még így is hallom őt.

Niall megrázza a fejét és egy ölelésbe húzza. Bárcsak hallanám, mit motyog a fülébe. Megfordulok, hogy visszamenjek a hálószobánkba. A mellkasom összeszorult a látványra, ahogy Niall körülölelte és valami olyat éreztem, amihez nem vagyok hozzászokva. Féltékenység. Mikor voltam utoljára féltékeny? Mielőtt Samanthával találkoztam volna. Sosem féltékenykedem és még nem éreztem ilyet egy lány iránt már hosszú idők óta. És most bebotladozik az életembe és mindent megváltoztat. De ez rossz vagy jó? Vagyis, sosem próbált meg megőrjíteni, gyakorlatilag mindig elutasított és sosem akart velem lenni, ez tette érdekessé számomra. A tény, hogy harcolnom kellett érte és nem fordítva. Még mindig szükségem van rá, hogy higgyen bennem, biztosra kell mennem, hogy tudja, nagyon kedvelem és annyira nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen közel legyek egy lányhoz.

Az ajtó kinyílik és a szobába siet, mielőtt az ágy felé futna és megpróbálná a paplant a földre húzni. Próbálja erősebben leszedni a matracot az ágyról, de nem mozdul. Nézem őt pár pillanatig, könnyek folynak le az arcán, teljesen kimerültnek tűnik.

- Sam, hagyd abba - suttogom, miközben mögé lépek és megfogom a kezét. - Állj le és menj aludni - mondom neki, mire mély levegőt vesz.

- Azt próbálom - szűri a fogai között, ajkai csak résnyire van nyitva.

- Sam, komolyan. - Megfordulok. - A kanapén is aludhatok, ha ennyire undorodsz tőlem - mondom anélkül, hogy rájönnék, valójában mennyire fájnak a szavak.

Rám néz könnyek teli nagy szemekkel, és a tekintete ellágyul.

- Nem úgy értettem - suttogja és lenéz.

- Tudom - mondom neki, de a furcsa érzés bennem még mindig nem tűnt el.

Otthagyom őt és visszarakom a paplant az ágyra, mielőtt lekapcsolom a nagylámpát és az ajtó felé megyek.

- Találkozunk reggel, oké? - suttogom. Nem tudok a szemébe nézni.

- Igen - mondja, ahogy befekszik az ágyba.