Pechemre a lány előresietett, így egy tempóban slattyogtunk a sráccal a lépcső felé. Örökkévalóságig tűnt, ameddig elértünk a lépcsőig. Már ment volna le, azonban hátrapillantott, s félreállt, hogy előre tudjak menni, ő pedig mögöttem jött lefelé, amitől amúgy eléggé kényelmetlenül éreztem magam. Na hát igen, szoknyát is jó régen hordtam. Leértünk a konyhába, ahol a kis társaság már nagyjából elszedte magának a fogára valót. Egy kicsit igazítottam magamon, majd leültem anya és Chloe közé, a szabad hellyel szemben. Jó hosszú lesz ez a vacsi azt hiszem...
Anya felém fordult, aztán az éppen elém leülő Noahra, majd megint rám és ismét elsütötte azt az idegesítő "pasi dolgos,, mosolyát, mire magamban nevetve, megforgattam a szemeim. Erre egy kérdő pillantást vetett rám, én pedig már nem bírtam tartani tovább. Elnevettem magam, mire édesanyám nem győzte kiguglizni az agyából, hogy a szemforgatás mit jelent a csávós témánál.
-Mi olyan vicces?-kérdezte Mitchell.
-Semmi semmi-folytottam el a vihogást, s belekezdtem az étkezésbe.
Megvallom, az étvágyam nagyon nem volt velem, de ahogy láttam, a velem szemben ülő srác sem volt valami farkas éhes. Nem nagyon szeretek felállni társaságban, elég kellemetlenül érzem magam, ezért vagy háromszor meggondoltam magam, hogy beadjam a beteget és haza sunnyogjak. Végül az elképzelésemből csak ennyire futotta:
-Egy pillanat, mindjárt jövök-pattantam fel-Kimegyek egy kicsit, mert eléggé szédelgek.
-Minden rendben van?-aggodalmaskodott Karine-Ne hozzák egy szem gyógyszert, vagy akármit?
-Nem kell köszönöm-mosolyodtam el halványan-Egész nap nem levegőztem, biztos csak nem jutottam elég oxigénhez-indokoltam a legésszerűbben, amit szerencsére be is vettek, majd ki is engedtek a hátsó ajtón, s mondták, hogy nyugodtan üljek le a kis nyugágyra, ha úgy kényelmesebb.
Természetesen így is tettem. Helyet foglaltam a kipárnázott szabadtéri ülőkén, s a térdemre könyökölve a tenyerembe hajtottam a fejem...
