[...]
-Chloeval sokan mondták, hogy nem hasonlítotok?-kérdeztem, miközben az egyik képet bámultam a szekrényén.
-Nem mondta még nagyon senki-lepődött meg.
-Nem kinézetre gondoltam-nevettem.
-Akkor hogy?-állt egy kicsit kínosan közel mellém, mire arrébb léptem és szembe fordultam vele.
-Chloe tipikusan az a ,,mindenkivel jóban van“ személy, aki ezt totálisan élvezi, azonban te...Sokkal több embert ismersz annak köszönhetően, hogy színész vagy, ennek ellenére úgy viselkedsz, mintha ez olyan normális lenne.
-Chloet jobban szeretik az emberek. Tulajdonképpen...Őt a személyisége miatt szeretik, azonban engem...Csak azért, mert szerepelek egy több milliós nézettségű sorozatban. Ennyi. Nem is ismernek, nem tudják, hogy milyen vagyok, hogy mit tudok megcsinálni azokért, akiket szeretek. Érted?
-Persze...Ebbe bele se gondoltam. Nagyon sajnálom-hajtottam le a fejem-Biztos nehéz lehet minden nap úgy felkelni, hogy mindenki figyel, mit mikor, milyen rosszul csinálsz.
-Honnan tudsz ilyeneket?-komolyodott meg.
-Az előző sulimban is ugyan ezt csinálták. Annyi különbséggel, hogyha én valamit elcsesztem, abból vicc tárgya lett. Ellenben veled, aki ha valamit félreért, vagy rosszul csinál, azt csak kinevetik és elkönyvelik egy kis bakinak.
-Igaz is...Itt hisztizek, hogy mennyien nem ismernek, miközben itt van velem az, akit a legjobban akarok, hogy megismerjen-ásta bele tekintetét az enyémbe.
A szívdobogásom az ezerszeresére emelkedett és bepánikoltam. Nem tudtam mit tenni. Ez most rólam szólt? Vagy valaki másról? Nem kéne itt tétlenül állnom és várnom, hogy az ölembe hulljon csak úgy. Ha szeretném, hogy az enyém legyen, azért tennem kell, hiába nyílvánvaló, hogy viszonozza, nem fogja hagyni magát.
-De jó lehet annak a valakinek-harapdáltam belülről a számat az idegességtől, mire az arcom mozgására rögtön lesiklott a tekintete az ajkamra, majd rám nézett ismét.
Közelebb lépett, amit követtem, s halkan megszólaltam.
-Elárulod nekem, ki az?
Bólintott egy aprót, majd elkapta a derekam, magához húzott és sokkal közelebb hajolt, hogy éreztem a lehelletét a számon.
-Így már nem egyértelmű?
Vigyorogva rázni kezdtem a fejem, amit az állított meg, hogy ajkait az enyéimnek tapasztotta. Kezeimet át vezettem a tarkóján, majd szégyenlősen visszacsókoltam, mire elvigyorodott. Olyan puha szája volt és olyan szeretetteljesen csinálta, hogy azt hittem ott olvadok el. Nem akartam elvállni tőle, azonban ezt levegőhiányban meg kellett tennünk.
-Csókolóztál már valaha?-kérdeztem pirultan és hatalmasakat lélegezve, hogy el ne ájuljak az előbbiek miatt.
-Egyszer, általános hatodikban. Na és te?
-Soha-húztam el a számat.
-Akkor még van mit gyakorolni-kuncogott, majd ismét nekem esett.
Annyira érzéki volt, hogy majdnem elpityeredtem a sok érzelemtől, amit átadott közben. Végre senki nem volt a közelünkben, hogy megzavarjon minket csak mi voltunk ketten. Ő és én. Miután elválltunk, újra és újra belekezdtünk. Egyszerűen nem tudtunk betelni a másikkal, hisz tapasztalatok alapján nem is voltunk a szavak emberei.
-Sokáig tart ez az állapot?-nevettem.
-Milyen állapotra gondolsz?-motyogta a számra.
-Hogy az első csók után nem tudunk megállni-vihogtam.
-Zavar?-tólt el picit magától.
-Nem-pirultam el.
-Ez jó hír-kacsintott és immár sokadjára kapott le...
