[...]
Ezek után még egy picit pityeregtem, majd szépen fokozatosan lenyugodtam.
-Köszönöm-motyogtam.
-Mégis mit?-nevetett fel.
Felnéztem, egyenesen a szemébe.
-Mindent-mosolyogtam-Hogy megvígasztalsz, hogy meghallgatsz, hogy fesztiválozni hívsz...
-Hát az tény és való, hogy valamivel egyszer meg kell hálálnod-vihogott.
-Chloe jobban van?-érdeklődtem.
-Sokkal. Ételmérgezése volt és szerencsére időben kezelték.
-Mikor engedik ki?
-Ha minden a lehető legnagyobb rendben lesz, akkor kedden már jöhet haza. Addig is velem jössz suliba-kacsintott.
Mint mindig, most is elvesztünk egymás tekintetében, azonban most a fejünk automatikusan közeledett egymáshoz, mintha ez valami reflex lenne. Ezt akkor vettem csak észre, mikor ajka már súrolta az enyémet. Ekkor meghallottuk a bejárati ajtó nyitódását és anya köszönését.
-Francba-suttogtam a fiú szájára-Szia anya!-kiáltottam, majd visszafordultam a fiúhoz-Nem tud róla, hogy mi történt a moziban és arról se, hogy itt vagy-pánikoltam.
-Lemászok az teraszról.
-Viccelsz? Még a végén megcsúszol, vagy valami és mehetsz a tesód mellé a kórházba.
-De legalább emiatt megérte-mondta, mire értetlenül néztem rá egészen addig, míg ajkait az enyéimnek nem illesztette.
Nem tartott sokáig, kb. 3 másodpercig de engem kellőképpen lesokkolt. Majd elköszönt, kiment a teraszra, átvetette magát a korláton és eltűnt. Egy ideig még mozdulatlanul álltam és azon agyaltam, hogy ezt most ugye nem csak álmodtam.
-Milyen volt a mozi?-nyitott be anyu.
-Nagyon vicces volt-válaszoltam szinte semmit mondóan-Köszi hogy elvittél-mosolyogtam.
-Nincs mit aranyom! Egy óra és kész a vacsi-mondta, majd kiment.
[...]
A Stranger Thingst néztem, mikor egpittyent a telefonom. Chloe képe villogott a képernyőn. Azt írta, Noah mondta neki, hogy nem úgy sikerült a talim Oliverrel, ahogy kellett volna és megkérdezte, hogy elmesélem-e. Természetesen felhívtam és úgy magyaráztam neki el mindent, ami a moziban történt.
-Annyira sajnálom Nicole-sóhajtott.
-Semmi baj, ez nem a te hibád. Legalább megtudtam, kitől kell tartanom-nevettem fel.
-Legközelebb nem veszem el a telefonod-ígérte meg kuncogva.
Ezek után még beszélgettünk egy keveset, érdeklődtem az állapotáról, meséltünk egymásnak, mi történt velünk ez alatt a 2 nap alatt, míg nem tartottuk a kapcsolatot, de természetesen a Noahval kapcsolatos témákat hanyagoltam.
-Mennem kell, takarodó van!
-Rendben, majd még beszélünk-feleltem.
-Jó éjszakát!
Elköszöntem, kinyomtam a hívást, majd visszafeküdtem az ágyamba, hogy tovább nézhessem a sorozatot, ugyanis a 3. évadot akartam befejezni. A Starcourt-os részt végig izgultam, s mikor Max Mayfield sírni kezdett, én is bekönnyeztem. Aztán Joyce megölelte Willt és mikor a háta mögött Elre pillantott ott már rendesen pityeregtem. Jött az utolsó jelenet. A leveles résznél szintén eleredtek a könnyeim és végig szipogtam a monológot, majd az ölelkezős pillanatoknál, mikor megláttam a síró Byers fiút, eltörött a mécses. Tudtam, hogy csak színészkedik, azonban még így is förtelmes érzés volt látni az arcát. Úgy bőgtem, mintha muszáj lett volna. Aztán vége lett és hatalmasakat sóhajtva kikapcsoltam a gépem, majd elaludtam...
