[...]
Másnap reggel negyed 7-kor ébredtem. Írtam Noahnak, hogy fent vagyok és bementem a fürdőbe, ahol 10 perc alatt letusoltam, majd a köntösömet magamra véve a szekrényembe bújva próbáltam egy öltözéket összeszedni. Egy fehér farmert kaptam magamra, amibe egy mustársárga, bordázott kötésű pólót tűrtem be, ezekhez pedig egy fehér Converse cipőt társítottam. A táskámba beleraktam egy pulcsit, hátha délután hűvösebb lesz, majd lementem reggelizni. Anya már nem volt otthon, de hagyott egy üzenetet, hogy mielőtt dolgozni ment, csinált pudingot reggelire és gófrit is találok hozzá. Ezeket kis idő alatt behabzsoltam, csináltam magamnak citromos vizet, becsomagoltam az ebédem, majd elvettem azt az 5 dollárt, amit anyu hagyott nekem a pulton. Még volt 5 percem, így gondoltam én megyek el Noahért, hogy meglepjem. Bezárkódtam, majd át is mentem a szomszédba, aztán becsengettem. Az említett személy nyitott ajtót, s mikor meglátott elvigyorodott.
-Jó reggelt kívánok!-mosolyogtam, majd megöleltem.
-Neked is!-ölelt vissza-Az üzidre keltem. Lehet nem szólt az ébresztőm.
-Mikor aludtál el?-kérdeztem.
-Hajnali 1-kor.
-Jézusom! Mit csinálsz te addig?
-Mindent-nevetett-Na induljunk!
[...]
Nem volt olyan messze a suli, kb. 4 utcányira. Az előtérben utasítást kaptunk, hogy merre menjünk, miután elmondtuk, melyik tanárt keressük és szerencsére egy osztályba kerültünk, ugyanis mind a ketten franciások voltunk. A terembe beérve csak néhány ember volt, akik rögtön felfigyeltek a mellettem álló fiúra, de különben köszönésen kívül egy szót sem váltottak velünk.
-Hátsó pad?-mutatott egy helyre, én pedig bólintottam, majd helyet foglaltunk.
-Egyből felismertek-suttogta picit idegesen.
-Nem olyan nagy baj ez-nyugtattam-Lehet először nekik és neked is furcsa lesz, de megszoknak, ahogy te is őket és nem lesz gond-tettem a kezem az övére és megsimintottam.
-Ha te mondod-mosolygott, majd mindkét kezével megfogta az enyémet.
Oké, bevallom mostmár. Tetszik. Nagyon tetszik. De ami történik köztünk, szimpla barátságnak tűnik. A koncerten elhangzott ,,Szeretlek“-et is baráti szinten gondolhatta. Az a szájrapuszi pedig...Hát nem is tudom. Láttam már fiú-lány legjobb barátok között ilyet, de valahogy mégis érzem, hogy lehet ő is hasonlóképpen érez, mint én. Időközben még pár ember került a helyiségbe, akik szintén döbbenten reagáltak a mellettem tarztózkodó srácra, de igyekeztem elvonni a figyelmét erről.
-Egyébként...Suli után elmegyünk mondjuk egy kávézóba? Nem messze van innen, nagyjából 2 háztömbnyire.
-De, miért is ne?!-vigyorodtam el.
Ezek után még özönlöttek az emberek, majd lassan becsengettek. Egy hölgy lépett be, majd franciául köszöntött minket.
-Nagyon örülök, hogy idén is ennyi francia tagozatos diákot ismerhetek meg. Az osztályfőnökötök hamarosan megérke...
És abban a pillantban rontott be egy fiatalabb, lazább stílusú férfi.
-Éppen időben Mr. Collins-nevetett a hölgy, majd távozott.
-Jó napot gyerekek! Elnézést a késésért, ezért mindenkinek én igazolom az elsőt...
Ezen fel kellett kacagnunk, amit meg is várt, majd folytatta:
-Robert Collins vagyok, az osztályfőnökötök, illetve a biológia és földrajz tanárotok is leszek néha, ha helyettesíteni kell...Gyerekek! Tudnátok mennyi biosz-föcis tanár van itt-rázta a fejét.
-Én már most bírom a fazont-suttogta Noah.
-Jó pofa-reagáltam, majd tovább figyeltem az úrra.
-A tankönyveiteket majd az első óráitokon kapjátok meg, az órarendet második órában egyeztetjük, szünetben pedig a szekrényeket osztjuk be, most azonban bemutatkozunk név szerint, sorrendbe-mondta, majd pár kattintás után a laptopján, felszólított egy lányt, név szerint Mavist. Igazából nem sok mindent mondott, látszólag ideges volt. Egyébként aranyosnak tűnt. Aztán egy Jason nevű fiú jött, aki tipikusan egy művész lélek volt.
-Köszönjük Jason! A következő...Nicole Clifford-nézett fel, majd miután felegyenesedtem, rám szegezte a tekintetét...
