[...]
Elérkezett a szombat este. Már háromnegyed 7-kor kész voltam. Anyuval szépen elhitettem, hogy csapatostul megyek Chloeval és a többiekkel a bálba, majd megígértem, hogy 10-re otthon leszek. Ezek után anya elindult valami céges találkozóra, s rögtön felhívtam Noaht.
-Anyum elment, a te szüleid?
-Már 2 órája nincsenek itt és holnapig nem is jönnek haza.
-Chloe?-mentem biztosra.
-Cole fél 7-kor jött érte...Na gyere!-nevetett, majd letette.
1 perc sem kellett, a házuk előtt voltam a megígért csini ruhámban, egy hanyag konttyal és egy szép, mégis kényelmes cipővel, ugyanis mivel csak a szomszédba mentem, úgy gondoltam ez pont elég lesz. Miután lenyomtam a csengőt másodpercek múlva nyílt is az ajtó és hatalmas vigyorral az arcán megjelent a Schnapp fiú kiöltözve...Tornacipővel és szokásos "tök mindegy hogy áll a hajam,,-mal a fején.
-Látom te is a kényelemre mész-néztem a lábára nevetve.
-Ne röhögj kócoska, csak gyere!-invitált be, majd megfogta a kezem és a nappaliba vezetett, ami olcsó kis villogó fényekkel volt felszerelve és egy bluetoothos hangszóró adta a háttérzajt.
A felszínes emberek rögtön el is hagyták volna a házat, de engem igen is megfogott az, hogy igyekezett legalább a hangulatot megteremteni, ami valljuk be, sikerült is neki.
-Nem tetszik?-kérdezte szorongva, mikor már ötödjére néztem végig a helyiségen.
-Imádom-néztem rá fülig érő mosollyal-Sokkal jobb, mint a sötétben kis millió ember között, ahol nem hogy nem látsz, de a sarkadat letapossák rólad.
-Akkor lehetek büszke?-lépett oda hozzám, majd átfogta a derekam.
-Lehetsz-léptem én is közelebb, majd kezeimet összekulcsoltam a nyaka körül.
Lassan lépkedni kezdtünk. Néha csókolóztunk, néha csak álltunk a szoba közepén egymást ölelve, s volt amikor csak egymás szemébe néztünk...
