[...]
Nagyjából egy óra múlva is csak a padlón ültünk, azonban már csak ketten, mert Spaghetti úgy döntött, hogy neki pont most kell hogy éhes legyen.
-Figyelj-néztem meg az időt a telefonomon-Kilenc óra van. Szerintem anya már vár engem. Sajnálom!-álltam fel nagy nehezen.
-Rendben. Kikísérlek!
Lesétáltunk a lépcsőn és kinyitotta nekem az ajtót. Ekkor vettük észre, hogy bizony eleredt az eső.
-Ne adjak valamit?-mutatott az esőkabátok felé.
-Ne hülyéskedj!-legyintettem-Van kapucnim és csak pár lépés.
-Hát rendben...Szerdáig megkérdezed?
-Ha meggyógyulok, mindenképpen-bólogattam-Köszönöm, hogy itt maradtál velem-mondtam gyorsan hozzá, majd a fejembe húztam a kapucnit.
És megöleltem. Olyan hírtelen történt ez az egész, hogy nem is emlékeztem arra, hogy én ezt a döntést meghoztam. Hogy átkarolom. A lábaim gyökeret vertek. Mozdulni sem bírtam. Azaz nem mertem, pontosabban.
-Ez csak természetes-motyogta a fülembe.
Meleg lehellete nyílként hasított hideg bőrömbe, mire kirázott a hideg. Nem akartam elvállni tőle, de sajnos muszáj volt.
-Akkor...Jó éjszakát!-léptem kicsit hátra és óvatosan a szemébe néztem.
-Neked is jó éjszakát Nicole!
⭐𝕹𝖔𝖆𝖍 𝖘𝖟𝖊𝖒𝖘𝖟ö𝖌𝖊⭐
-Akkor...Jó éjszakát!-szedte ki karjait az enyéim közül, ami szíven ütött abban a pillanatban.
Hátrébb lépett és csillogó szemeit az enyéimre szegezte. Visszaköszöntem neki, majd pár másodperc múlva már távolodó alakját figyeltem. 1 méter, 2, majd 5 és a folyamatosan növekedő távolság egyre jobban késztett arra, hogy bemenjek, de nem tettem. Amíg be nem lépett a házukba, addig az ajtófélfának támaszkodva néztem utána. Mikor becsuktam magam után az ajtót, a meleg levegő az arcomnak csapódott és a szívem lelassult. Talán egészen eddig zakatolt nyugtalanul. Felmentem a fürdőszobába, elvégeztem az esti rutinom, majd a villanyt lekapcsolva feküdtem is le. Az éjjeli lámpa halvány fénye adott csak világosságot a szobának. Az agyam aktiválódott és minden egyes dolgot elemezni kezdett, ami az elmúlt órákban történt...
