Abandoned /Jikook ff./

6. rész

Jimin szemszög

Amikor már az ötödik művészeti óra vette kezdetét egy nap alatt, komolyan elgondolkodtam azon, hogy kiugrok az ablakon. Az első két óra agyagozás volt, aminek az utolsó negyven percében lettem felvilágosítva, hogy hogyan is kell csinálni. Aztán volt egy laza irodalom, egy történelem, dupla órás grafika és még hetedik órában egy művészettörténelem. Értem én, hogy Jeongguk ilyen művész lélek, de jóból is megárt a sok, nem?

- Most akkor megyünk vissza az otthonba? – kérdeztem Jeongguktól az utolsó óra végeztével, miközben nyújtóztam egy nagyot, ugyanis rendesen elgémberedett mindenem.

- Előbb még ebédelünk a menzán, aztán utána megyünk vissza – mondta Jeongguk.

- Finom a menzás kaja? – érdeklődtem, és közben elindultunk kifelé a teremből.

- Én szeretem, de neked nem biztos, hogy annyira be fog jönni – rántott vállat a fiú.

- Nem vagyok ám olyan finnyás – kértem ki magamnak, ugyanis éreztem, hogy itt ez arról szól, hogy nagyvárosi gyerek vagyok és tuti csak ötcsillagos kaját eszek minden nap.

- Jól van, majd meglátjuk. Az biztos, hogy annál finomabb, mint amit ti csináltatok tegnap – nevette el magát Jeongguk, és én is elmosolyodtam, ugyanis annál nem nehezebb finomabbat csinálni.

Az ebédlőben egész sokan voltak, így bele telt egy jó öt percbe, mire sorra kerültünk. Jeongguk adott egy ebédjegyet, amit oda kellett adnom egy konyhás néninek, aki meg is jegyezte, hogy még sosem látott itt. Gyorsan két mondatban lerendeztem az ügyet, ugyanis sokan voltak mögöttünk, és biztos nem örültek volna, ha fél órát trécselünk. Meg mondom őszintén, én utoljára tizenkét évesen ettem a menzán. Addig én is, és az öcsém is az iskolában ettünk ebédet, ahogy a legtöbb diák, de utána anyának kicsit több ideje lett, így nekiállt rendszeresen főzni nekem ebédet, hogy ezzel is javítson egy kicsit az akkoriban nulla életkedvemen. Szóval eléggé nosztalgikus érzés volt, mikor a fém tálca minden kis részét teli pakolták nekem mindenféle finomsággal, majd az evőpálcikákat a kezembe nyomva engedtek utamra.

- Na? – nézett rám érdeklődve Jeongguk, miután lenyeltem az első feladatot.

- Tipikus menzás kaja íze van. Kicsit sótlan, de egyébként finom – fejtettem ki véleményemet.

- Akkor jó – mosolyodott el Jeongguk, majd ő is neki esett az ebédjének.

Szerintem soha nem ettem még ennyire ráérősen. Vagyis, én ettem a szokásos tempómban, de Jeongguk olyan lassan evett, mint egy lajhár. Nézelődött közben, tízszer megrágott egy falatot, elmélkedett, és így nagyjából negyed négy volt már, mikor elindultunk vissza az otthonba. Persze engem nem zavart, csak hozzá voltam szokva, hogy mindig sietnem kellett, de úgy néz ki, hogy ebben az egy hétben én is ehetek ráérősen. Végül is tényleg, Jeongguk hova siessen? Fél háromig itt rohad az iskolában, aztán az otthonban négytől fél hétig megint tanulnia kell, így érthető, hogy nem siet haza. Pláne, hogy nincsenek is ott barátai, így értelmetlen lenne kapkodni, és rohanni haza. Azért ebbe belegondolni, hogy senkije sincs, akivel beszélgethet meg minden egyéb... Nem lehet kellemes.

- Egyébként vannak, akikkel azért jóban vagy? – kérdeztem Jeongguktól, mikor már hazafelé sétáltunk. Ahogy az üres és csendes utcákon sétáltunk, teljesen ellepett egy kellemes érzés. Ismét nosztalgikus állapotba kerültem, akárcsak az ebédlőben, ugyanis a nagymamám is a város szélén lakik, pontosan egy ilyen nyugis utcában. Régen szinte minden nyarat a nagyinál töltöttünk az öcsémmel, és reggeltől estig az udvaron vagy az utcán játszottunk, természetesen mezítláb és elnyűtt ruhákban, ugyanis egy kis fogócskához vagy focihoz nem kellett szép ruha. Sötétedésig be sem lehetett rángatni minket a házba, utána pedig tizenegyig még bent is folytattuk a randalírozást. Aztán másnap reggel újult erővel robbantunk ki a házból, és kezdődhetett minden elölről. Milyen jó is volt...