Abandoned /Jikook ff./

2. rész

Jimin szemszög

Tizenegy előtt tíz perccel keltett fel engem Seonghwa, hogy lassan le kellene mennünk, szóval kénytelen voltam lemászni az emeletes ágyról, ahol befoglaltam magamnak egy helyet, és kómásan levánszorogtam a többiekkel abba a közösségi szobába. Már mindenki ott volt, csoportokban beszélgettek, Jung tanárnő pedig Mijooval társalgott. Egyedül ez a Jeongguk gyerek volt az, aki csak egymagában ült egy kanapén, és a többieket bámulta miközben a száját rágcsálta. Azt hiszem, hogy ő nem egy nagy társasági lény.

- Mindenki itt van? – kérdezte Mijoo boldogan, miközben körbenézett a társaságon. – Ha igen, akkor Jeongguk elmondja az első programot – folytatta. A fiú a neve hallatán feleszmélt bambulásából, és a kanapéról felállva Mijoo mellé sétált.

- Nos, most el fogjátok készíteni magatoknak az ebédet – kezdett bele a fiú nem sok életkedvvel. – És ezen a héten minden nap ti csináljátok a többieknek a reggelit és a vacsorát – tette még hozzá. – Ha nincs kérdés, akkor kövessetek! – mondta, majd megindult a nagy ajtó felé, ami eddig be volt csukva. Mivel nem nagyon volt semmilyen kérdésünk, ezért követtük őt, és ahogy kinyitotta a nagy ajtót, egy nagy étkező került a szemünk elé. Azon átsétáltunk, majd egy szintén nagy konyhában kötöttünk ki. – A recept több helyre is ki van rakva, valamint a hozzávalók is ki vannak készítve nektek, szóval nem lesz nehéz dolgotok. Én is itt leszek végig, szóval, ha kell valamiben segíteni, akkor csak szóljatok – mosolyodott el a végére Jeongguk.

Mivel éhesek voltunk, azért kénytelenek voltunk nekiállni az ebéd elkészítéséhez. Én nem vagyok egy konyhatündér, ezért igyekeztem kimaradni a dolgokból, vagy csak a legegyszerűbb feladatokat elvállalni, mert nem akartam bajt. A fiúk természetesen nem bírták megállni és Mijoo engedélyével lehoztak a konyhába egy nagy hangszórót, hogy azon nyomják a zenét, így hamar meg lett a jó hangulat. Egyébként nincs semmi baj ezzel az osztállyal, mert mind a harmincöten teljesen jól össze vagyunk kovácsolódva, csak az osztály kilencven százalékának még nem nőtt be a feje lágya. Én pont nem tartozom közéjük, de például Seonghwa, Mingi és Sehun igen. A lányok is teljesen rendben vannak, szóval csak azon kellene dolgozni, hogy megtanuljuk értékelni azt, amink van, valamint megadni a tiszteletet azoknak az embereknek, akiknek kell.

Miközben mindenki jól érezte magát és az ebédet készítettük, egyszer valamiért oldalra pillantottam, és ennek köszönhetően megláttam, hogy Jeongguk egyedül gubbaszt egy széken, és egy halvány mosollyal az arcán bámul minket. Megelégeltem, hogy szegény folyton egyedül van, ezért letettem mindent a kezemből, és odamentem hozzá.

- Nincs kedved csatlakozni? – kérdeztem tőle, ő pedig rendesen meglepődött azon, hogy hozzászóltam.

- Nem, köszönöm, jó itt nekem – mondta halkan.

- Biztos? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire ő csak bólintott egyet. – Rendben. Egyébként Park Jimin vagyok! – nyújtottam neki mosolyogva a kezemet, ő pedig el is fogadta, és gyengéden megrázta azt. – Ha meggondolnád magadat, akkor gyere nyugodtan – mondtam neki, majd visszamentem a többiekhez és folytattuk a sütés-főzést.

Az osztály fél egykor rendkívül büszkén tálalta fel az ebédet Mijoonak, Jung tanárnőnek, Jeongguknak és természetesen magunknak. Én mondjuk, kicsit félek a végeredménytől, mert Mingi egy gerezd fokhagyma helyett véletlen egy egész fejet rakott bele, de talán annyira nem lett vészes. Az illata jó volt, szóval az íze sem lehet annyira rossz.

-Te Seonghwa! – súgtam oda barátomnak, mikor már mindenki leült az asztalhoz.

- Igen? – nézett rám Seonghwa.

- Nem kellene odaülnünk a srác mellé? – biccentettem a fejemmel Jeongguk felé, aki teljesen egyedül ült a mellettünk lévő asztalnál.

- Szerinted, ha nem akarna egyedül ülni, akkor nem ült volna ide hozzánk? – kérdezte Seonghwa.

- Nem tudom, de én odaülök mellé – rántottam vállat, majd felálltam az asztaltól és a tálcámat megfogva szépen odasétáltam a fiú asztalához, és leültem vele szembe. Eléggé meglepődött, mikor leraktam a tálcámat az asztalra, viszont nem ellenkezett, szóval ott maradtam.

- Nem kell ám ideülnöd, mindig egyedül eszek – szólalt meg Jeongguk halkan.

- Na, hát akkor csak azért is itt maradok – mondtam, mire láttam, hogy a fiú, ha halványan is, de elmosolyodott. – Szóval... már tíz éve itt élsz? – kezdeményeztem beszélgetést vele.

- Igen. Én vagyok itt a legrégebb óta – válaszolta.

- És szeretsz itt élni? – kérdeztem, ugyanis tíz év... Az nem kevés, és én szerintem begolyóztam volna már, ha még öt emberrel kellene egy szobában nyomorognom.

- Hát... jobb, mint otthon – húzta el a száját, nekem pedig egyből bűntudatom lett, hogy ilyesmit kérdeztem.

- Értem, és ne haragudj! – kértem tőle egyből bocsánatot.

- Semmi baj, nem haragszom – mosolyodott el ismét, én pedig kicsit megkönnyebbültem, hogy nem vette zokon a kérdésemet. Tényleg ötször meg kell gondolni, hogy mit kérdezünk itt...

- És esetleg nem tudod, hogy mik lesznek a programok, amíg itt leszünk? – váltottam inkább témát.

- Az osztályotokból mindenki be lesz osztva közülünk valakihez, és vele mentek majd iskolába, meg mindenhová. Mi mutatjuk meg nektek a város ezen részét, lesznek közös programok is a többi itt élő gyerekekkel, meg minden egyéb – magyarázta Jeongguk, miközben egy falatot evett az ételből, de egyből egy fintorba is szaladt az arca.

- Mi az?- kérdeztem.

- Mennyi fokhagymát raktatok ebbe? – kérdezte, miközben nagy nehezen leküzdötte azt a falatot.

- Mingi nem figyelt, és egy egész fejet rakott bele – húztam el a számat.

- Akkor azt hiszem, hogy kibírom vacsoráig – mondta Jeongguk.

- Ne hülyéskedj, annyira nem lehet rossz – mondtam, majd én is ettem egy falatot, de Jeongguknak igaza volt, ez valami szörnyű. – Oké, szerintem én is megvárom a vacsorát – tettem le az evőpálcikákat, mire a velem szembe ülő fiú elnevette magát.

- Van még mit tanulnotok – jegyezte meg Jeongguk, nekem pedig egyet kellett vele értenem. A konyha nem a mi terepünk...

Miután mindenki befejezte az ebédet – már aki képes volt megenni – visszamentünk a konyhába mosogatni. Ezt nagyjából a lányok bevállalták, mert az ebéd nagy részét meg a fiúk csinálták, így mi csak álltunk a konyhában, és beszélgettünk. Ezután pedig délután négyig szabad foglalkozást kaptunk, mert addig nem nagyon tudunk semmit sem csinálni, mert minden gyerek iskolában van. Szerintem én megint aludni fogok, mert hát na, nagy az alvásigényem. 

2021.11.21.