Abandoned /Jikook ff./

60. rész

Jeongguk szemszög

Nagyot sóhajtva hajoltam le ismét Dante labdájáért a földre, majd elhajítottam neki olyan messze, amennyire csak tudtam. A kezeim szét voltak már fagyva, az orrom is fázott meg a lábujjaim is a cipőben, de még ennek ellenére sem volt kedvem haza menni. Unalmas volt egyedül kutyát sétáltatni, mert anno mindig Jiminnel csináltam ezt vagy Gahyeonnal, de most nincs senki, akivel ezt megtehetném. Nyilván Siyeon és Hyojun – azaz apa és anya, csak fejben még nem tudom így hívni őket – szívesen eljönne velem megsétáltatni Dantet, ha megkérném őket, de inkább nem teszem, mert akkor megint én lennék a téma. Megint kérdezősködnének, hogy minden rendben van-e, mi a bajom, és, hogy miért vagyok így elkenődve, nekem meg már nincs energiám ehhez. Elég, ha egy nap megkérdezik kétszer, mikor együtt eszünk, nem kell még többször, mert úgyis az lenne a válaszom, mint mindig, hogy minden rendben van.

Az igazat megvallva, semmi sincs rendben. Október vége van, és ahogy az idő kezd egyre hidegebb és rosszabb lenni, az én életkedvem is egyre megy lejjebb a béka segge alá. Mármint, nincs semmi köze egymáshoz a két dolognak, mert nem az idő miatt van rossz kedvem, de tökéletesen párhuzamban vannak most jelenleg. Még mindig nincsenek barátaim az iskolában, mert az egy hónapja történt incidens után senki nem akart velem barátkozni, és Gahyeon is kezd egyre jobban eltávolodni tőlem, így mondhatni ismét az a helyzet, mint mielőtt megismertem volna Jimint. Természetesen van most már hivatalosan is két nevelőszülőm, ugyanis szeptember végén befejeződött az örökbefogadás, és egy gyönyörű házban lakom velük, meg a saját kutyámmal, de ahogy azt sokan mondják; a pénz nem boldogít. Nincsenek barátaim, nincs itt Jimin, nincs mivel elfoglalnom magamat, mert az otthonban legalább mindig volt valami teendő, de itt Siyeon mindent megcsinál, és tényleg kezdenek egyre szürkébbek lenni a napjaim. Nem tudom kiverni Jimint a fejemből, hiába akarom rohadtul, de egyszerűen akárhányszor ránézek egy fiúra más szemmel, egyből elkap a bűntudat, és hűséges akarok lenni Jiminhez, holott ő biztosan már vagy öt másik fiúval összefeküdt Amerikában. Nem is beszélünk olyan sokat, mint amire számítottam, mert nagy az időeltolódás, és mikor nálunk délelőtt van, Jiminéknél késő este vagy éjjel, délután pedig Jiminéknél reggel van, és mennie kell az egyetemre. Elbaszott ez a helyzet, és egyenlőre nem is találom a megoldást semmire.

Egy jó egy órás sétálás meg játszás után úgy döntöttem, hogy ideje haza indulni, mert már én is nagyon fáztam, és ugyan Dantenak viszonylag hosszú szőre van és ruha is van rajta, nem szeretném azért, hogy beteg legyen. Amúgy is elmúlt már hat óra, félig be is sötétedett, nekem meg még házi feladatot kell írnom holnapra meg hajat kell mosnom. Hogy őszinte legyek, egyikhez sincs kedvem jelenleg, szívesebben feküdnék be az ágyba és aludnék, de az a minimum, hogy rendesen tanulok, ha már befogadtak, és mindent megadnak nekem. Már nincs semmilyen kifogásom arra, hogy miért nem tudtam tanulni, mert tökéletes életem van, és ha úgy van, Siyeon segít tanulni is, így muszáj kihoznom magamból a maximumot. Sosem koncentráltam annyira a tanulásra, mert egyrészt nagyon tovább tanulni sem akarok, meg az otthonban sosem figyeltek a jegyeinkre, kivéve akkor, ha bukásra álltunk.

- Azt hittem már sosem jössz haza – nézett rám Siyeon mosolyogva, mikor is a nappaliba mentem hozzájuk, hogy lejelentkezzem, hogy hazaértem. Bár biztosan hallják, mikor nyitódik az ajtó, de azért én szólok.

- Dantenak nagyon sok energiája volt, szóval sokat játszottunk – mondtam, miközben lehuppantam az egyik fotelba.

- Ráérsz most? – kérdezte Hyojun.

- Még házit kell írnom, de ráérek – tűnődtem el egy picit.

- Az a házi feladat bőven ráér – mosolyodott el Hyojun is, nekem pedig kezdett rossz előérzetem lenni.