Abandoned /Jikook ff./

35. rész

Jeongguk szemszög

Ahogy visszaértünk a közös családi ebédről, és összeszedtem magamat a sokkból, ami a kapott dolgok miatt ért, csak ültem egyedül a szobámban, és elmélkedtem. Annyi minden átfutott az agyamon, másodpercenként más kavargott a gondolataimban, és egy kész káosz volt a fejemben. Nem tudtam egyszerűen felfogni, hogy tényleg vannak még ilyen hihetetlen emberek, mint Jiminék, és, hogy Jimin tényleg képes volt ennyi pénzt költeni rám, csak, hogy megbocsájtsak neki, de legfőképpen azt volt nehéz elhinni, hogy valakiknek fontos vagyok, és törődnek velem. Egyszerűen csak nem tudtam felfogni, hogy mit lát bennem a Park család, mi az, ami miatt ennyire örülnek annak, ha velük vagyok, és miért szeretnek engem. Alig ismernek egy hónapja, fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok, csak azt tudják, hogy egy szegény, tizenhat éves árvaházi gyerek vagyok, akinek Jeongguk a neve és szeret festeni. Ez elég kevés információ, abban sem vagyok biztos, hogy a vezetéknevemre emlékeznek-e, de még ilyen kevés tudással is kötődnek hozzám, és szeretnek engem. Hogy lehet az, hogy a saját apám, aki miatt megfogantam, élvezte, hogy addig verhet, amíg elveszítem az eszméletemet, és hogy az anyám, aki életet adott nekem, semmit sem tett ez ellen, csak végignézte az egészet? Nekik kellene szeretniük, nekik kellene törődniük velem, és most is velük kellene lennem, nem egy idegen családnál, akikhez semmilyen rokoni kapcsolat nem fűz. Az nem kérdés, hogy hálás vagyok-e a Park családnak, mert nem tudnám szavakban kifejezni azt, hogy mennyire. Viszont még így sem érzem magamat teljesen boldognak, és emiatt utálom magamat. Nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy mennyire szeretném, ha az igazi szüleim szeretnének engem, és nem tudom elfelejteni őket csak úgy, és csak a Park családra koncentrálni. Igen, nagyon szeretnek engem, de én szeretem őket? Persze, nagyon kedvelem őket, és hálás vagyok, de fogom tudni őket valaha úgy szeretni, mintha az igazi szüleim lennének? Hiába próbálok nem erre koncentrálni, egyszerűen valahogy mindig itt lyukadok ki, és képes vagyok a nap minden egyes percében ezen elmélkedni.

Egyenesen utáltam magamat, amiért megint ezen gondolkodtam. Boldognak kellene lennem, hiszen most már mindenem meg van, a szükségesnél is több dolgom van, de ahelyett, hogy most mosolyogva, és boldogan a Park családdal lennék, a szobámban gubbasztok az ágyamon, és kifelé bámulok az ablakon. Szeretnem kellene Siyeont és Hyojungot, nem? Hiszen mindent megtesznek értem, de én még mindig csak úgy tekintek rájuk, mint Jimin szülei, és nem úgy, mint Siyeon és Hyojung, akik szeretnek engem, és a fiúknak tekintenek. Ha ők a fiúknak tekintenek engem, akkor nekem meg apának és anyának kellene tekintenem és hívnom őket? Egyszerűen minden csak annyira zavaros. Amikor nagyon boldog vagyok, akkor elhamarkodottan sokszor gondolok arra, hogy igen, őket jobban tekintem szüleimnek, mint az igaziakat, de aztán órákig marcangolom magamat az ilyesfajta gondolatok és kijelentések miatt, és úgy érzem, hogy hátba szúrtam az igazi szüleimet. Aztán eszembe jut, hogy az igazi szüleim nem szeretnek, és megint teljesen összezavarodok.

- Bejöhetek? – hallottam meg hirtelen Jimin hangját az ajtóból, és ennek hatására össze is rezzentem, mert annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy kinyitotta az ajtót.

- Persze – erőltettem magamra egy kisebb mosolyt, és úgy néztem végig, ahogy Jimin besétál a szobámba, és leül az ágyamra.

- Azt hittem, hogy azért vagy ennyire elbújva, mert kipróbálod a cuccaidat – mondta Jimin, és tekintetét a festő állványra vezette, de egyenlőre még hozzá sem nyúltam, így semmit sem láthatott rajta.

- Még nem volt kedvem kipróbálni – mondtam halkan.

- Nem baj, majd ha lesz kedved, akkor kipróbálod – mosolyodott el Jimin szélesen. – Valami baj van? – kérdezte Jimin, mikor észrevette, hogy én nem vagyok olyan vidám, és már ő sem mosolygott olyan szélesen.