Abandoned /Jikook ff./

65. rész

Jeongguk szemszög

- Kész vagy? – nyitott be a szobámba Jimin reggel, és egyáltalán nem lepődtem meg, hogy angolul beszélt hozzám. Mióta idekötöztünk, Jimin próbál angolul tanítani, és általában csak angolul kommunikál velem, hogy ragadjon rám is valami. Persze eddig nem sokat haladtunk, mert még csak két hete vagyunk itt, de ma van az első napom az új suliban, és tanácsos lenne angolul beszélnem, nem koreaiul. A karácsonyt még otthon töltöttük, Jimin is haza utazott addig, hogy az egész család, a nagyszülőkkel egyetemben együtt tudjon lenni, és el tudjunk búcsúzni. Aztán két ünnep között összepakoltunk, és ide repültünk San Mateoba, és beköltöztünk az új házunkba. Természetesen Dante is jött velünk, és mondanom sem kell, hogy mennyire örül a nagy udvarnak, ami a házhoz van. Szilveszter után volt még a suliban két hét az első félév végéig, ezért addig még nem mentem, de ma kezdődik a második félév, amikor is én is becsatlakozom már. Nem mondom, hogy nem izgulok, mert de, nagyon is, de itt van Jimin is, ezért ez kicsit megnyugtat.

- Igen, de mindent elfelejtettem, amit tegnap magoltunk be – válaszoltam nagy nehezen angolul, mire Jimin csak elmosolyodott.

- Ha ezt el tudtad mondani, akkor az is menni fog, hogy mi a neved, és hány éves vagy – mondta Jimin, miközben átkarolta a derekamat.

- Jó, de szörnyű a kiejtésem, és a mondataim kilencven százaléka helytelen nyelvtanilag – váltottam át inkább koreaira, ugyanis ezt biztosan nem tudtam volna elmondani angolul.

- És? Senkit nem fog érdekelni Jeongguk. Ezek az amerikaiak azt is megértik, ha kézzel-lábbal mutogatsz nekik, és nem nevetnek ki, ha valamit hibázol, mert értékelik, hogy egyáltalán veszed a fáradtságot, és tanulod a nyelvüket. Ez nem Dél-Korea Jeongguk, itt nem egy beképzelt majom mindenki – magyarázta Jimin, és hihetetlen, de tényleg megnyugtatott ezzel. – Ne agyalj, csak beszélj! Itthon is, ha túlgondoltad a dolgot, akkor egy szót nem tudtál kinyögni, de mikor megfeledkeztél magadról, és csak csacsogtál jó kedvvel, teljesen jól beszéltél. Nem kell senkinek sem megfelelned, és nem fognak lenézni téged. Ez nem egy vizsga vagy ilyesmi – folytatta Jimin.

- Tudom, hogy igazad van, csak izgulok, és olyankor mindent túlgondolok – mondtam.

- Hát, sajnos nem lehetek ott, és nem foghatom a fenekedet, de én tudom, hogy sikerülni fog! – bíztatott Jimin.

- Ilyenkor nem azt szokás mondani, hogy nem foghatom a kezedet? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire Jimin elnevette magát.

- De igen, de a fenekedet szívesebben fognám – mondta Jimin mosolyogva, és már hajolt is, hogy megcsókoljon, de egy torokköszörülés megakadályozta őt ebben.

- Nagyon szépen kérlek titeket, hogy ne most fogdossátok egymás fenekét, mert be kell érnünk Jeonggukkal a suliba, és Jimint is át kell vinni San Joséba, szóval kapcsoljatok tempó kettőre! – mondta Siyeon ellentmondást nem tűrő hangon, mire mi Jiminnel csak összemosolyogtunk, gyorsan megpusziltuk egymást, és már mentünk is a dolgunkra.

Fél nyolckor indultunk el otthonról, mivel az iskolám mindössze öt-hat percre van otthonról autóval, ami tök jó, mert így gyalog is maximum negyed óra. Valószínűleg gyalog fogok iskolába járni, mert reggelente Jimint mindig át kell majd vinni San Joséba, én meg nem fogok belehalni negyed óra sétába, csak ma nem akartam egyedül menni. Alapból szükség van a szüleimre is még egy-két dolog miatt, Jimin meg jön tolmácsnak és lelkitámasznak, szóval az egész család jelen lesz az első napomon. Mármint, nyilván nem egész nap, csak most reggel, de nekem ez is sokat jelent. Egyedül szerintem bemenni sem mernék, hanem inkább haza mennék, de az nem lenne túl jó ötlet.

Nehéz volt a suli előtt parkolót találni, mert rengetegen voltak, de nagy nehezen sikerült azért. Az iskola jó nagy volt, de csak kicsivel volt nagyobb a régi sulimnál. Otthon is nagyok az iskolák épületei, és itt is, de itt kicsit modernebb, mint otthon, és kicsit több kedve van az embernek ide bemennie. Bár így is fognom kellett Jimin kezét, miközben besétáltunk, de határozottan jobb hangulatú volt ez az iskola. Az aula hemzsegett a diákoktól, jó páran minket bámultak, nekem pedig rettentően fura volt, hogy nem kellett azonnal lecserélnem a cipőmet, és nem volt mindenkin egyenruha. Csak néhány ázsiai arcot láttam, de biztos voltam benne, hogy ők itt is nőttek fel, így kicsit feszengtem, de ahogy Jimin rám mosolygott, majdnem minden félelmem elszállt.