Abandoned /Jikook ff./

28. rész

Jeongguk szemszög

Ha nekem valaki azt mondja, hogy San nem fog piszkálni amiatt, mert meglátott Jiminnel csókolózni, biztos, hogy képen röhögtem volna. De akármennyire is hihetetlen, egy árva szót sem szólt azóta hozzám, ami nagyon szokatlan. Mindig megragad minden alkalmat, hogy kicsit belém rúgjon, és őszintén, nem hittem volna, hogy valaha békén fog hagyni, így tényleg nagyon meg voltam lepve. Este sem szólt be, és reggel sem arra ébredtem, hogy megrángatja az ágyunkat, hanem szimplán csak arra, ahogy a szobatársaim készülődnek meg beszélgetnek. Úgy néz ki, hogy Jimin fenyegetése bejött, pedig így utólag visszagondolva, Jimin nem egy ijesztő ember, így nem hittem volna, hogy hatásos lesz az, amit mond.

Ahogy hétfőn reggel sétáltam az iskolába, azon agyaltam, hogy mit kellene alkossak a héten. Már csak két hét van az iskolából, és ilyenkor tanév végén mindig van egy nagy feladatunk, ami annyit foglal magába, hogy ki kell találnunk, hogy mivel akarunk dolgozni, és egy egész héten keresztül minden művészeti órán azzal foglalkozunk, majd a hét végén kapunk rá egy jegyet, ami az év végi jegyünk elég nagy részét teszi ki. Lehet rajzolni, agyagozni, festeni, varrni, bármit lehet csinálni, amit csak akarsz. Én tavaly rajzoltam, előtte pedig agyagoztam, így valami újat akartam kipróbálni. Arra gondoltam, hogy idén festeni fogok, mert azt még nem csináltam ilyen alkalomkor. Csak attól félek egy kicsit, hogy nem fogok végezni egy hét alatt, mert ha festek, akkor mindig nagyon odafigyelek rá, nagyon aprólékos vagyok, és sokáig tart, mire egy festményem elkészül, mert arra is várni kell, hogy a festék megszáradjon, meg minden egyéb.

Ahogy sétálgattam az utcán és egy követ rugdostam magam előtt, eszembe jutott valami nagyon jó ötlet. Már eddig is szerettem volna valahogy meghálálni a Park családnak a kedvességüket, meg minden egyebet, amit értem tettek, szóval arra gondoltam, hogy lefesteném őket. Persze mindehhez kellene egy családi kép nekem, mert hiába ismerem őket, és tudom, hogy hogyan néznek ki, az nem elég ahhoz, hogy tökéletes legyen a festmény.

A kezem automatikusan mozdult, hogy kivegyem a zsebemből a telefonomat, ugyanis úgy döntöttem, hogy felhívom Siyeont, és megkérem, hogy küldjön egy családi fotót nekem. Úgyis azt mondta, hogy bármikor hívhatom őket, és már elmúlt fél nyolc, szóval biztos ébren van már. Persze azt nem fogom elmondani, hogy mire kell a kép, mert azt akarom, hogy majd meglepetés legyen nekik, mikor hétvégén megmutatom nekik.

- Jó reggel Jeongguk! – köszönt bele vidáman a telefonba Siyeon, és már ennyitől jobb kedvem lett.

- Neked is jó reggelt! Remélem nem zavarok annyira, csak szerettem volna kérdezni valamit – mondtam, és közben továbbra sem álltam meg a sétában, mert kicsit késében voltam.

- Te sosem zavarsz Jeongguk! De mondjad nyugodtan, mit szeretnél kérdezni? – kérdezte Siyeon.

- Csak azt, hogy esetleg tudnál-e küldeni nekem egy családi képet magatokról? Ha lehet, akkor olyat, amin Jihyun is rajta van – tettem fel a kérdést, és kicsit féltem, hogy rosszul fogja érinteni a dolog.

- Persze, de mire kell? – kérdezte egy kis csend után Siyeon.

- Semmi különös, nem is érdekes – vágtam rá egyből, mire Siyeon elkuncogta magát a vonal túlsó végén.

- Gyanús vagy nekem Jeongguk! – mondta továbbra is nagyon vidáman Siyeon, mire én is elmosolyodtam.

- Miért? Esküszöm, hogy semmi rosszat nem fogok csinálni! – magyaráztam neki.

- Tudom, te nem vagy egy nagy bajkeverő – sóhajtott nagyot Siyeon. – Mindjárt keresek egy képet, aztán átküldöm neked, rendben? – kérdezte.