Abandoned /Jikook ff./

51. rész

Jimin szemszög

Miután kisírtam magamat Seonghwa karjaiban, beterelt a szobájába, mert a szülei is végignézték az egészet, és nem akarta, hogy zavarjanak minket. Mondjuk anyukájára rendesen a frászt hoztam, mert vagy húsz percig folyamatosan benyitogatott a szobába, hogy minden rendben van, meg hozott nekem vizet is, de Seonghwa nagy nehezen megértette vele, hogy minden rendben lesz, csak még ő sem tudja mi történt. Ugyanis lassan egy órája csak fekszek Seonghwa ágyán, az egyik párnáját ölelgetem, és közben próbálom nem elsírni magamat megint. Szegény Seonghwa meg csak ül mellettem az ágyon, és várja, hogy végre megszólaljak, de az nem megy olyan könnyen, mint ő azt hiszi.

- Szóval... elmeséled, hogy mi történt? – törte meg a csendet Seonghwa. Neki akartam kezdeni a mesélésnek, de egyből újra előttem volt anya arca, ahogy teljesen őszintén kimondja azt, amit, és ismét bekönnyezett a szemem. – Ne, nehogy elkezdj megint sírni, most hagytad abba! – szólt rám egyből Seonghwa, mire én igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. – Összevesztetek Jeonggukkal? – kezdett el tippelgetni.

- Én örülnék neki a legjobban, ha csak ennyi lenne az egész – motyogtam.

- Akkor? Mi történt? – kérdezősködött tovább Seonghwa.

- Elmondtuk anyáéknak, hogy együtt vagyunk – mondtam.

- Mi? De miért? Azt mondtad, hogy a lehető legtovább titokban akarod tartani – lepődött meg Seonghwa.

- Örökbe akarják fogadni Jeonggukot, én pedig mondtam, hogy én nem szeretném. És egyből jöttek a kérdések, hogy miért, én pedig nem tudtam már mit kitalálni, ezért elmondtam – meséltem.

- És kiakadtak? Ezért vagy ennyire padlón? – nézett rám kérdőn Seonghwa.

- Igen, kiakadtak, de nem emiatt. Anyáék azt magyarázták, hogy nem is szeretjük egymást, és, hogy én csak kihasználom Jeonggukot meg, hogy meg fogom bántani, meg el fogom hagyni őt. Én pedig kiálltam a véleményem mellett, miszerint ilyen nem lesz, mire anya azt mondta, hogy nem lehetek ennyire önző, és nem vehetem el tőlük Jeonggukot is – magyaráztam.

- Mi? Komolyan ezt mondta? – döbbent le a fiú.

- Igen. És ami a legjobban fáj, az az, hogy tudom, hogy ezt nem csak méregből mondta. Ha kiszaladt a száján, akkor biztos, hogy így gondolja, mert különben nem mondta volna. És tudom, hogy igaza van, de akkor is rosszul esik – motyogtam a párnát ölelgetve.

- Ez nagyon csúnya volt. És felejtsd el, hogy a te hibád az öcséd halála, mert kurvára nem. Baleset volt, érted? Nem te lökted le, nem te mondtad neki, hogy másszon fel oda, és egyből hívtátok a mentőket is. Ez egy kibaszott nagy szerencsétlenség volt, nem a te hibád – magyarázta Seonghwa mérgesen.

- De azt sem mondtam neki, hogy ne másszon fel – mondtam.

- Tizenkét évesen már nem kellene ilyenekre figyelmeztetni. Különben meg, azért van ott a mászóka, hogy felmásszanak rá a gyerekek, szóval Jihyun sem tett semmi rosszat. Csak játszott, és a fene sem gondolta, hogy egy fogócska ilyen tragédiába tud fulladni – próbált vigasztalni továbbra is.

- Mindegy Seonghwa, én voltam az idősebb, és én feleltem érte. Hibás vagyok, még akkor is, ha nem teljes mértékben az én hibám. Bárkivel történt volna ez, mindenki magát hibáztatná, még akkor is, ha legmélyen én is tudom, hogy nem sok mindent tudtam volna ez ellen tenni – sóhajtottam nagyot, miközben még jobban összegömbölyödtem.

- És most mi lesz? – váltott témát inkább Seonghwa.

- Itt aludhatok ma? – kérdeztem, mire Seonghwa csak bólintott egyet. Már így is fél nyolc volt, és nem volt kedvem hazamenni több okból kifolyólag sem. Meg kell emésztenem ezt az egészet, aztán ki kell találnom, hogy mit akarok. Hiába csörög egyfolytában a telefonom, és bombáznak anyáék üzenetekkel, tudom, hogy úgysem fognak megijedni, ha nem megyek ma éjjel haza. Biztos azt hiszik, hogy inni vagyok, ezért nem fognak aggódni értem.