Abandoned /Jikook ff./

55. rész

Jeongguk szemszög

Mindennél jobban vártam eddig ezt a napot, de most, hogy eljött ez is, furán érzem magamat. Nem tudnám elmagyarázni rendesen, hogy mit érzek, mert én magam sem tudom pontosan, de egyszerre ugrálnék örömömben, és sírnék bánatomban, az utóbbit több okból kifolyólag is. Jimin tegnap délután szó szerint kirepült az életemből, és azóta csak annyit beszéltünk, hogy ő megírta délelőtt, hogy épségben odaért Amerikába, de a kérdéseimre már nem válaszolt, sőt... meg sem nézte őket. Persze eszembe jutott az, hogy éppen alszik a sok utazás után, mert náluk most körülbelül éjfél lehet, de az is benne van a dologban, hogy szándékosan nem válaszol. Azt mondta, hogy ne felejtsem el, hogy szeret engem, de közben azt is mondta, hogy keressek valaki mást magamnak. Nem tudok kiigazodni rajta, de az biztos, hogy már most nagyon hiányzik, pedig nem telt el egy nap sem azóta, hogy elment. És azt akarja, hogy évekig bírjam ki nélküle? Esélytelen.

Én nem tudtam róla, de Siyeon szólt nekem reggel, hogy ma délután megyünk be az otthonba elintézni a papírokat. Meglepett a dolog és nagyon váratlan volt, ugyanakkor nagyon örültem neki. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar intézkednek, bár lehet, hogy abban a három napban, amíg senkivel sem kommunikáltam, elintéztek mindent. Sőt, biztos. Az egyetlen dolog, ami bánt, az az, hogy én ezt úgy terveztem még egy hónappal ezelőtt, hogy Jimin is velünk lesz. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy augusztus végén elveszítem őt, és, hogy egyedül kell mindennel megküzdenem. Vagyis hogy őszinte legyek, a nehezén átsegített Jimin. Segített beilleszkedni a családba, megismerni önmagamat és a világot is kicsit jobban, de azt sosem fogom megbocsájtani neki, hogy így magába bolondított, majd egyszerűen lelépett. Megígérte júniusban, hogy idén semmiképp sem fog elmenni Amerikába, mégis megtette. Azt hittem, hogy ennél többet ér egy ígéret, de úgy néz ki, hogy nem mindenki veszi olyan komolyan a dolgokat, mint én.

- Jeongguk? Mehetünk? – kopogott be a szobámba Siyeon délután, majd be is kukucskált. Már kész voltam, teljesen fel voltam öltözve meg minden, szóval készen álltam az indulásra, mégsem tudtam magamat rávenni arra, hogy felálljak az ágyamról, és kimenjek a szobámból. – Van valami baj? – kérdezte Siyeon, és közben bejött a szobámba, és leült mellém.

- Nem tudom. Olyan fura ez az egész helyzet – sóhajtottam egy nagyot, és közben a kezemben lévő plüss mackót nézegettem, amit még Jimintől kaptam, amikor a kapcsolatunk alatt egyetlen egyszer bocsánatot kért. Lehet, hogy csak egyszer tette meg, de nekem az nagyon sokat jelentett.

- Meggondoltad magad? – kérdezte Siyeon, miközben a hátamat simogatta.

- Nem, egyáltalán nem gondoltam meg magam. Csak félek a helyzettől – vallottam be a dolgot, ugyanis valóban féltem attól, hogy mit fogok reagálni, mikor ott leszünk.

- Ez teljesen rendben van, de nem kell félned. A szüleid beleegyeztek, hogy aláírják a papírokat, szóval ne aggódj. Csak anyukád szerette volna, ha te is jelen lennél, mert el szeretne búcsúzni tőled, és beszélni veled pár mondatot. És mi is ott leszünk, nem történhet semmi rossz – magyarázta Siyeon mosolyogva, nekem pedig valamiért bekönnyezett a szemem attól a szótól, hogy elbúcsúzni.

- Anya sose bántott, apa pedig sosem mások szeme láttára, szóval emiatt nem aggódom. Csak a saját reakciómtól félek – mondtam, miközben letöröltem azt a pár könnycseppet a szememből.

- Attól sem kell félned. Nem baj, ha sírni fogsz, és nem baj, ha szomorú leszel. Mi nem fogunk haragudni, mert mégiscsak ők a szüleid, és hiába nem volt jó a kapcsolatotok, attól még valamiféle kötelék van köztetek – mondta Siyeon, én pedig csak bólintottam egyet. – Akkor mehetünk? – kérdezte Siyeon.