Abandoned /Jikook ff./

22. rész

Jeongguk szemszög

- Kész is! Leragasztom még, de ne érje víz egyáltalán, és jövő hétvégén gyertek vissza, és kiszedem a varratokat – mondta Dr. Kim, miközben ellépett mellőlem, és levette a kesztyűit. Mivel nem mehettünk kórházba, mert Mijoo bajba került volna kiskorú veszélyeztetése miatt, ezért az egyik barátja rendelőjébe jöttünk, mert egy-két sérülésem annyira súlyos volt, hogy orvosi ellátást igényelt. Mint például a felszakadt szemöldököm, amit négy öltéssel varrt össze az imént a férfi.

- Köszönöm Jihoo! – mosolyodott el hálásan Mijoo.

- Igazán nincs mit! De Jeongguk feje, és mellkasa is megérne egy röntgent, mert biztos, hogy eltört pár bordája, és azt sem tudjuk, hogy a feje hogyan sérült meg, plusz az egyik szeménél monoklija van – magyarázta Dr. Kim, vagy Jihoo, kinek, hogy tetszik.

- Nem kell kórházba menni! Nem akarom, hogy Mijoo bajba kerüljön, mert ő nem tehet erről – mondtam nehezen, ugyanis még a beszéd is fájt.

- Pedig most el tudnátok csípni a szüleidet. Ezek a sérülések bőven nyolc napon túl gyógyulók, szóval csak szólnának a gyámügynek, megnéznének téged, és már el is vennének tőlük véglegesen – mondta Dr. Kim.

- De nem akarom! Ha elvesznek a szüleimtől, akkor nem lesz senkim, nem fogok sehová és senkihez sem tartozni, és ezt én nem akarom – magyaráztam meg, hogy miért nem akarom.

- De Jeongguk, így kereshetnénk valakiket, akik szívesen örökbe fogadnának téged – lépett mellém Mijoo, és óvatosan a homlokomra simított, ugyanis én hanyatt feküdtem egy ágyban.

- De senkinek sem kell egy tizenhat éves, sem most, sem később. Majd ha esetleg valaki érdeklődni fog irántam, akkor elintézzük ezt az egészet, és kész – zártam le a témát.

- Ha nem mentek kórházba, akkor viszont éjszakára itt maradsz velem a rendelőben, hogy meg tudjalak figyelni. Éjszakás ügyelet van, ráadásul ma én ügyelek, szóval nyugodtan alhatsz ezen az ágyon, én pedig folyamatosan szemmel tudlak tartani. Nem hinném, hogy van agyrázkódásod, mert akkor már nagyon rosszul lennél, de jobb a békesség – magyarázta Dr. Kim, Mijoo pedig nem is ellenkezett, hiszen itt biztos jobb helyem lesz, mint az otthonban. – Meg is fojtogatott téged az a nyomorék, mert itt vannak a kéznyomai a nyakadon, szóval ezért is aggódom egy kicsit. Majd megpróbálom éjjel többször is bekenni a sérüléseidet, meg kapsz fájdalomcsillapító infúziót, szóval nem lesz semmi baj, holnapra biztos jobban leszel – mosolygott kedvesen a férfi, és a pozitivitása belém is öntött egy kis lelket.

- Tényleg nagyon sajnálom Jeongguk! – nézett rám szomorúan Mijoo, és láttam rajta, hogy mindjárt sírni fog.

- Semmi baj, nem tudhattad, hogy ez lesz – próbáltam nyugtatni, de eléggé nehéz volt ezt úgy, hogy végig a szétvert fejemet nézte.

- Holnap reggel érted jövök, rendben? – kérdezte Mijoo, én pedig csak bólintottam egy aprót.

Miután Mijoo elment, Dr. Kim adott tiszta ruhát, és segített átöltözni, mert az sem ment volna egyedül. Megállni a lábamon is nehéz volt, nem, hogy még lehajolni, meg levenni a pólómat. Aztán miután nagy nehezen átöltöztem, Dr. Kim bekente a sérüléseimet mindenféle krémmel, borogatások meg jeget rakott mindenhová, és csak ezek után feküdtem végre nyugodtan az ágyban, alvásra készen. Kaptam infúziót is, szóval már tényleg csak az volt hátra, hogy elaludjak, de valahogy nem ment. Folyton hallottam kintről a nyüzsgő embereket, és ez zavart.

- Dr. Kim? – szólaltam meg halkan, a férfi pedig egyből rám kapta a tekintetét, és felállt az asztalától, hogy hozzám sétáljon.

- Hívj, csak Jihoonak! – mosolyodott el.